Negyedik fejezet - Ingrid

Vasárnap reggel van. Átaludtam anyámék szeánszát és kihagytam a reggelit, csak hogy ne kelljen a húgom szemébe néznem. A tegnapi jelenet után nem válaszoltam a kérdéseire, a nap hátralévő részét pedig a szobámban töltöttem. Csupán jó éjt kívántunk egymásnak, azt is csak félfogról, kelletlenül. Ezer gondolat cikázik a fejemben, és egyik sem hagyja, hogy egy pillanat erejéig kifújjam magam.

Ha lehunyom a szemem, őt látom magam előtt. Fejben számtalanszor lejátszottam a történteket, a mi lett volna, ha kérdést nem győzöm elégszer feltenni magamnak. Mi lett volna, ha be sem megyünk a Pillangóba? A rázós helyzetekben igazán jól vág az eszem, tegnap miért nem jöttem rá, hogy valami nem stimmel? Miért nem esett le azonnal, hogy a kisboltból egy kellemes hangulatú kávézó lett? Mi lett volna, ha nem vacakolok annyit? Ha már Milán felbukkanásakor elhúzom a csíkot? Akkor Marci sem vett volna észre. És mi lett volna, ha beszélek vele?

Még mielőtt folytatnám ezt az őrült gondolatmenetet, felpattanok az ágyból, bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Abban reménykedem, hogy ennek az egésznek nem lesz folytatása, de egy belső hang – egy mocsok, akaratos, bolond hang – azt suttogja, hogy ez még csak a kezdet. A kezdete, de minek?

Elegem van ebből az egészből, legszívesebben kiszaladnék a világból, és vissza sem néznék, mert biztos visszahúzna valami illegális.

Ahogy a tükörbe nézek, megrettenek attól a kialvatlan, nyúzott lánytól, aki velem szemben áll. Szokatlanul ébenfekete hajamat feszes copfba fogom, ezzel viszont csak azt érem el, hogy a kimerültség nyomai jobban kirajzolódnak az arcomon. Beesett szememtől és sápadt bőrömtől egy idegen halálra rémülne.

Azzal a céllal megyek vissza a szobámba, hogy előkeresek valami használható ruhadarabot otthoni viseletnek. Egy melegítőnadrág és egy kapucnis póló mellett döntök, ezek még épphogy jók rám.

Húgomat a konyhában találom, késői reggelit készít, és úgy sürög-forog a pult mögött, mintha odateremtették volna.

– Kérsz te is? – emeli fel a serpenyőt, amiben rántottát készít szalonnával és sajttal.

Régen ez volt a kedvencem, minden vasárnap reggel ezt ettük. Elmosolyodom az emléken, és egy másodperc erejéig lehunyom a szemem, hogy igazán kiélvezhessem a pillanatot.

– Egy kicsit csak – válaszolom, amikor feltűnik kérdő tekintete.

Ameddig befejezi a sütést, megterítem az asztalt. Zavartalanul kezdünk el enni, a csendet a húgom töri meg.

– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy most már ideje lenne megmagyaráznod a tegnap történteket.

Hangja határozott, de az utolsó szónál mégis megremeg, mintha félne, hogy a kérdéséért leharapom a fejét, pedig eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Örülök, hogy ő lép először, mert ha nekem kellett volna, akkor talán sosem történik meg ez a beszélgetés.

– Nem akartam rád ijeszteni – szólalok meg egy idő után. – Én is megijedtem, nem csak te.

– De mitől? Már akkor is furcsán viselkedtél, amikor megjelent Milán, aztán meg... – Itt elhallgat, nem folytatja, de tudom, mire gondol.

– Ott volt Marci – jelentem ki minden kertelés nélkül.

Minek szépíteni a dolgokon? Előbb-utóbb úgyis rájön az igazságra.

Lilinek sokat meséltem Marciról, de egyszer sem mutattam be őket egymásnak, és a szüleimnek sem. Bizonyos körökben Marcinak híre volt, már a találkozásunk előtt is csinált olyan dolgokat, amikre egy ember sosem lenne büszke, anyuék pedig a becsületes munkának voltak a hívei, egyáltalán nem díjazták, hogy olyan fiúval járok, akinek kétes ügyei vannak.

– Tudom, hogy ott volt, ott dolgozik – ránt ki a húgom okoskodva a gondolataim közül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán mintha megvilágosodna: ajkával először O alakot formál, majd vékony vonallá préseli. – Nem mondod komolyan, hogy ő az a Marci!

Mintha azt remélné, hogy rácáfolok, úgy néz rám, mint aki szentül meg van győződve arról, hogy hazudok. Hosszú, nehéz másodpercek telnek el, és abból, ahogy dühösen kifújja a levegőt, rájövök, hogy már kezdi kapizsgálni a dolgokat.

– Atyaúristen – túr bele amúgy is borzos hajába, aztán megtámasztja a homlokát a tenyerében, és az asztalt bámulja.

Nem érzem szükségét, hogy tovább beszéljek. Hagyom, hadd gondolkozzon, és csak remélem, hogy az elmélet, amit a fejében összeállít, nem azonos azzal, amire én gondolok. Félő, hogy az agyunk két év távollét után is egy rugóra jár, és hamar rájön arra, ami talán örökre megbélyegezi a Milánnal való kapcsolatát.

– Szerinted meg fog keresni? – kérdezi pár perc néma csend után.

– Fogalmam sincs, most milyen, de a régi Marci már reggel óta az ajtó előtt állna – nevetek fel, ahogy magam elé képzelem a jelenetet.

A tény, hogy megváltozott, vegyes érzelmeket vált ki belőlem: örülök, hogy még nem keresett meg, így legalább van időm felkészülni a nagy találkozásra – mert őt ismerve, ez így is, úgy is be fog következni –, az viszont megrémít, hogy nem tudom, mikor szándékozik elém állni. Ha meg is jelenik, mit mondana? Bocsi, hogy majdnem börtönbe juttattalak, hogy gyáván cserben hagytalak a bajban. Most biztos utálsz, de én még mindig szeretlek. Visszafogadsz?

***

A szüleink olyan hevesen veszekedek otthon, hogy nem bírunk már a házban ülni, és őket hallgatni. Zakatoló szívvel csukjuk be magunk mögött a kaput.

– Szinte minden héten összevesznek, nem ez az első eset – magyarázza Lili néhány házzal arrébb. – Egy kisebb összezördülésből indulnak ki, amiből akkora cirkuszt csinálnak, hogy a fél utca azt hallgatja.

– Mindig ennyire drasztikusak? Vagy ez csak egy kivételes alkalom?

– Inkább az előbbi – húzza el a száját. – Sosem szeretek otthon lenni ilyenkor, ezért mondtam, hogy lépjünk le. Eleinte még maradtam, volt, hogy megpróbáltam őket szétválasztani, de azzal csak azt értem el, hogy belém kötöttek, és végül én jöttem ki hibásként. Azóta megtanultam, hogy jobb, ha eltűnök néhány órára, és majd éjjel belopódzom a szobába az ablakon keresztül.

Meglepődöm. Amióta az eszemet tudom, anyáék sosem veszekedtek, mindig mosolyogtak egymásra, és kézen fogva jártak az utcán. Teljesen elmegy a kedvem, amikor rájövök, hogy ezeket a veszekedéseket is nekem köszönhetik.

Gondolatmenetem akkor szakad meg, amikor észreveszem Lili táskáját.

– Készülsz valahova? – pillantok rá kíváncsian.

Elpirul, egy kicsit el is fordul, hogy ne lássam a zavarát.

– Ma Milánnál alszom. Alapból ez volt a terv, de így legalább nem kell megint beadnom, hogy Andinál leszek. Kicsit már furcsállják, hogy túl sokszor vagyok nála, csoda, hogy még elengednek hozzá.

– Nem tudnak Milánról, ugye? – kérdezem gondolkodás nélkül, amire csak egy szégyenlős vállvonogatás a válasz.

Megunom számolni a folyamatos deja vu érzéseket. Túl sok az ismerős elem, mintha a saját életemet látnám leperegni a szemem előtt. Egy másodpercig megtorpanok, és gyors pillantást vetek Lilire. Végigmérem kecses, apró alakját, szőke hajzuhatagát, és annak ellenére, hogy külsőleg nem igazán hasonlítunk, magamat látom benne. Látom a szemében a vadságot, azt, hogy mindenáron szabadon szeretne élni, és a késztetést arra, hogy változtasson a helyzetén. Látom a mozdulataiban a bátorságot, de a félelmet is. Tudja, mit akar, csak nem biztos a megvalósításában. Látom az arcán, hogy boldog, nincs vesztenivalója.

Megrémülök ezektől a gondolatoktól. Hiába örülök a boldogságának, félek, ez az állapot az érkezésem miatt nem fog sokáig tartani.

– Mondanám, hogy tarts velem, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – motyogja bizonytalanul.

Igaza van. Most mindent elviselek, csak Milánt és a társaságát nem. Ki tudja, mi sülne ki abból, ha odamennék hozzá. Nem akarok bajt a fejemre, leginkább a „Marci” nevezetű problémát akarom elkerülni. Ha lehetséges, akkor több száz méteres körzetben.

– Elmegyek futni – mondom inkább magamnak, mintsem neki.

Igen. Elmegyek futni. Csütörtök reggel óta nem futottam, már hiányzik. A táborban több kilométert is leszaladtam naponta, szinte ordít a szervezetem a mozgásért.

– Ahogy gondolod. Kéred a zenelejátszómat? Azt hiszem, azt is bedobtam a táskába – ajánlja fel, de meg sem várja a válaszom, azonnal lekapja a válláról az iskolástáskát, és néhány másodperc múlva a kezembe nyomja a lila szerkentyűt.

Amikor búcsúzásra kerül a sor, szorosan magamhoz ölelem, és egy jó darabig nem engedem el. Nem szívesen hagyom magára annak a srácnak a közelében, aki egykor a bizalmasom volt, de nem tehetek ellene semmit. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megszabjam neki, mikor mit tegyen, vagy kivel töltse a szabadidejét. Ebben a pillanatban kénytelen vagyok megbízni Milánban, még ha nem is esik jól erre vetemedni.

Megvárom, míg Lili jó messzire kerül, és csak azután indulok el közvetlenül a másik irányba. Berakom a fülhallgatót a fülembe, elindítok rajta egy random számot, és hagyom, hogy a zene teljesen átvegye fölöttem az irányítást. Egy darabig lassan lépkedek, figyelem a házakat, a fákat, a naplementét, és várom, hogy a fejemben teljes mértékben felelevenedjen a gyermekkorom.

Az egyik ház előtt megtorpanok, bemelegítem a bokámat, a combomat, a derekamat és a felkaromat is, aztán kocogni kezdek.

Vasárnap este van, mindenki otthon ül, így nem aggódom azért, hogy esetleg szembetalálkozom olyannal, akivel nem kéne. Semmi kedvem sincs a szomszédok vagy rokonok lesújtó pillantásaihoz, ahogyan a szemrehányásaikat is szeretném elkerülni. Épp eleget tűrtem a táborban Aliztól, nem szeretném azt hallgatni itthon is.

Ismét a játszótér előtt találom magam. Úgy tűnik, ezen a helyen tudok igazán gondolkodni. Amint belépek a kapun, egy labda kerül a látótávolságomba, ami egyenesen felém repül. A másodperc törtrésze alatt nyúlok ki, és kapom el még időben, pont az arcom előtt. A mozdulat szinte már magától értetődő nálam, de amikor meghallom, hogy egy nő élesen beszívja a levegőt alig pár méterre tőlem, rájövök, hogy az illetőnek nagyon is meglepő ez a lépésem.

Először az öt-hatéves forma gyereket pillantom meg, aki elképedve pislog rám a park másik végéből. Úgy akarok tenni, mint aki nem ismeri fel, de a szívem sajog, amiért az agyam azt parancsolja a lábamnak, hogy ne menjek oda az aprósághoz. Pedig legszívesebben addig szorítanám magamhoz, ameddig csak lehet.

Egy magas, jól megtermett férfi lép a fiú mellé, az ölébe kapja, és elindul vele a másik kijárat felé. Közben a kissrác végig engem figyel, és bár nem hisztizik azért, hogy maradhasson, vagy hogy hozzám szaladhasson, tudom, hogy felismert.

Amint elhaladnak a kis kapu mellett, a hinta felé pillantok. Eddig igyekeztem nem rá nézni, és amikor találkozik a tekintetünk, földbe gyökerezik a lábam. Szívem szerint sarkon fordulnék, és úgy tennék, mintha nem tudnám, ki ő, de a tudat, hogy ezt valamilyen úton-módon ezerszer is visszakapnám, teljesen megrémít és mozdulatlanná tesz.

Egyszer úgyis meg kell történjen ez a találkozás.

Lassú, kimért lépésekkel teszem meg a köztünk lévő távolságot. Egy ideig nem szólok semmit, esetlenül leülök a hintára, és próbálom megtalálni azokat a szavakat, amelyekkel jó irányba terelhetem a beszélgetésünket. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, imád belevágni a dolgok közepébe, még akkor is, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozza a beszélgetőtársát.

– Marci mondta, hogy megérkeztél – szólal meg néhány másodperc csend után. – Pontosabban üvöltött, méghozzá a telefonba, épp akkor, amikor szülőin voltam. Azt hittem, valami baj van, mert négyszer is hívott.

Szóval ő szólt neki. Mondjuk nem is csoda, mindig közel állt a nővéréhez. Azon csodálkoztam volna, ha nem beszélnek rólam.

– Tudod, mi a furcsa? – Nemlegesen megrázom a fejem, így folytatja. – Az első gondolata nem az volt, hogy most azonnal el kéne mennie hozzád, hanem hogy beszéljek veled, mert tudta, hogy csak így kap lehetőséget arra, hogy esetleg találkozzatok.

Ez tényleg különös. Alapjáraton Marci a hevességéről és a kapkodásáról híres, nem arról, hogy megfontoltan cselekszik.

– Ez nem rá vall – mondom ki hangosan is a gondolataimat, aztán felnevetek. – Annak ellenére, hogy legszívesebben behúznék neki egyet, várom, hogy meglepjen. A két évvel ezelőtti Marci már rég rám törte volna az ajtót.

– El sem hinnéd, de a két évvel ezelőtti Marcit már régóta egy álarc fedi, és elképesztően nehéz leszedni róla. Néha összejön, de van, amikor megmozdítani sem lehet.

Ismét elcsendesedünk, és érzem, hogy szükségünk van ezekre a néma percekre.

– Hiányoztál. Nem csak nekem, neki is – teszi hozzá eléggé mellékes hangnemben, de tudom, hogy ezzel célozgatni akar.

A szavai szíven ütnek, de nem azért, mert a srácnak, akinek hála két évig nem voltam itthon, hiányoztam, hanem mert Abigél hazudott nekem. Csak most gondolok bele igazán abba, amit az előbb mondott: ha Marci tényleg azt szerette volna, hogy előbb a nővérével beszélgessek, akkor nem úgy reagált volna a telefonban a megérkezésem pillanatában, és Abigél sem azzal a hangsúllyal mondta volna az előbbit, amivel tette, hanem sokkal egyszerűebben.

Egy halvány, gúnyos mosoly telepedik az arcomra, de nem mutatom egyéb jelét annak, hogy rajtakaptam őt. Elterelem a témát olyanra, ami sem engem, sem Marcit nem érint.

– Mit mondtál Ábelnek, miért kell itt maradj a játszótéren?

A szél belekap a hátul összefogott hajamba, és előre fújja az arcomba. Néhány szál az ajkamra tapad, Abigél pedig, rossz szokásához híven, idenyúl, és két mozdulattal kisimítja őket onnan. Kelletlenül elhúzza a száját, és visszaejti az ölébe a kezét, mint aki megbánta az előbbi tettét.

– Az igazat – mondja nemes egyszerűséggel.

A lábam a földhöz ragad, azonnal megtorpanok az enyhe előre-hátra mozgásban. A hirtelen mozdulatnak a hinta csikorogva jelzi nemtetszését, de ez a zaj eltompul a gyorsan dobogó szívem mellett. Elnyílt ajkakkal bámulok rá, nem tudom, nevessek vagy sírjak.

– Most csak szórakozol, ugye?

– Nem. – A hanglejtéséből ítélve most igazat mond. – Te is tudod, hogy a… a történtek előtt szinte napi szinten találkoztatok, te vagy a keresztanyja, és nagyon szeret téged – kezdi kimérten, és amikor a múltról beszél, furcsán elhúzza a száját. – Rögtön a távozásod után állandóan rólad kérdezősködött. Hetek teltek el azzal, hogy minden nap el kellett magyarázzam, milyen munkát kaptál külföldön. Valami nemzetbiztonságos, titkosszolgálatos dumát adtam be neki, szóval ha netalántán ezzel kapcsolatban fog érdeklődni, akkor ne lepődj meg.

Elneveti magát, és ez rám is átragad. Felelevenedik bennem a keresztfiam huncut vigyora, szőke haja és a szeplős arcocskája, és ebben a pillanatban tudatosul bennem az, hogy két évet kihagytam az életéből, és fogalmam sincs, hogyan fogom ezt bepótolni. Mert be akarom pótolni az elmulasztott perceket, ebben egészen biztos vagyok.

– És mik a terveid most, hogy itthon vagy? – kérdezi Abigél némi habozás után.

A mosoly azonnal lehervad az arcomról, elkomorodom, és sokáig nem válaszolok neki. Legbelül tudtam, hogy rá fog kérdezni erre is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Még nem vagyok felkészülve arra, hogy válaszoljak. Magam sem tudom, mi erre a pontos felelet.

– Azt hiszem, keresek valahol egy esti iskolát, ahol befejezhetem a gimi utolsó éveit, aztán meglátom – vonom meg a vállamat. Mindketten tudjuk, hogy fontos és kényes téma ez a számomra.

– Tervezed, hogy esetleg... beszélsz vele?

Elkapom a fejem, és nem nézek rá. Nem akarom, hogy lássa az arcomat, mert azonnal leolvasná róla a válaszomat. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, amikről nem akarok tudomást venni. Nem akarom, hogy állandóan az járjon az eszemben, hogy muszáj találkoznom vele, mert még képes lennék eleget tenni ennek a mantrának, és az egyenlő lenne a gyengeségem kimutatásával.

– Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá – jelentem ki némi habozás után. –  Otthagyott a szarban, amikor a leginkább szükségem lett volna rá. Hazudott, csak hogy mentse a bőrét. A vicc az, hogy ha visszagondolok erre, nem haragszom rá annyira, mint amennyire kellene. Nem bánom, hogy ezt tette, mert így egyenesen bekerültem ebbe az egészbe, átugrottam minden olyan lépést. amit kötelezően végig kellett volna csináljak érettségi után ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljek a rendszerbe. Rohadtul jó érzés tudni, hogy nem kell másnak az árnyékában meghúzódnom, ha baj van, hanem én is meg tudom ugrani a saját akadályaimat.

Felállok a hintáról. Annyira belemerültem az emlékekbe, hogy attól tartok, Abigél meggyőz az eddigi tervem ellenkezőjéről, és ami a legrosszabb, hogy már az első adandó alkalommal ugranék, nem kellene sokáig kérlelni.

– Ne menj még el! Nem akarok rád erőltetni semmit – ragadja meg a kezem, mire megtorpanok.

Nemlegesen megrázom a fejem, kihúzom a szorításából a csuklómat, és remegő léptekkel távozni készülök. Mára épp elég volt a nosztalgiázásból. Még mielőtt átlépném a játszótér bejáratát, utolér, és megáll előttem, ezzel elzárja a kiutat. Gondolkodás nélkül a karja közé von, és szorosan magához ölel, amit kelletlenül viszonzok. Ugyanaz a kellemes, megszokott, édeskés illat árad belőle, mint évekkel ezelőtt. Úgy tűnik, Abigél nem változott olyan sokat, mint ahogyan azt először gondoltam.

– Holnapután elvileg szabad leszek. Eljössz velem meginni egy kávét?

Kelletlenül bólintok rá. Habozás nélkül rávágtam volna egy nemet, ha nem hasítanának belém a közös emlékek. Csakis egy kiadós beszélgetés segíthet rajtam, és erre Abigél a legmegfelelőbb ember, még akkor is, ha ő Marci nővére.

– Csak akkor, ha nem a Pillangóba megyünk – fújom ki a levegőt.

– Honnan tudsz róla? – néz végig rajtam teljesen ledöbbenve.

– Majd elmesélem – mosolygok rá, és kényszerítem magam arra, hogy közben ne forgassam meg a szemem.

Még egyszer átölel, aztán elenged, és elindul az egyik irányba, én pedig az ellenkezőbe. Egyszer pillantok hátra, de már nem látom őt, rég befordult a másik utcába.

Hazaérve megnyugtató csend fogad. A konyhai óra fél tízet mutat, és minden villany le van oltva. Anyáék biztos alszanak, így miután elveszek egy almát a konyhaszekrényről, csendben bemegyek a szobámba, és megpróbálok mindenre gondolni, csak Marcira nem.