Harmadik fejezet - Ingrid

Az őrnagy a gépen közölte velünk, hogy mindegyikünk családjának megüzente, pontosan mikor száll le a gépünk. A tábor egyik alapszabálya, miszerint nem vihettünk be magunkkal semmilyen kommunikációs eszközt, és a hozzátartozóinkkal is csak akkor beszélhettünk, ha ők hívtak, teljesen megváltoztatta az addigi telefonfüggő életemet. Furcsa volt végignézni, ahogy mindenkihez havi rendszerességgel telefonáltak és érdeklődtek utánuk, engem meg egyszer sem hívott senki. Egy idő után már nem is számított, ha hívnak-e vagy nem. Belenyugodtam abba, hogy sem a családom, sem a barátaimnak csúfolt emberek nem kíváncsiak rám.

Megörültem, amikor az őrnagy elmondta az új információt, de most, ahogy minden táborlakó megtalálja a saját családját a repülőtér várótermében, elszomorodom. Percekig állok magamban, lábujjhegyre emelkedem, és a hatalmas bejárati ajtókat lesem, de egyiken sem az én családom jön be, hanem valaki másé. Végül nagyot sóhajtva a vállamra dobom a táskámat, és megindulok az egyik irányba. Alig teszek meg néhány lépést, amikor meghallom az őrnagy hangját.

- Tóth! Álljon meg egy percre!

Nagyot sóhajtva fordulok vissza, és egy pillanat erejéig összeszorítom a szememet, hogy magamban felkészülhessek a legrosszabbra. Fogalmam sincs, mivel kapcsolatban szeretne beszélni velem: személyesen is el akar búcsúzni tőlem, vagy az orrom alá akarja dörgölni, hogy megint egyedül vagyok. Bármennyire is hozzá nem illő, a másodikat is ugyanúgy el tudom képzelni róla.

– Igen, uram! Tessék! – válaszolok, amikor megáll előttem.

– Jól látom, hogy nem jött magáért senki? – teszi fel azt a kérdést, amire számítottam.

– Igen, uram – hajtom le a fejem.

– Tessék – nyújtja felém a kezét, amiben egy gondosan félbehajtott papírpénz van –, itt egy tízes, ez elég taxira.

– Uram, én ezt nem… – kezdek el szabadkozni, de azonnal félbeszakít.

– Ez parancs volt, Tóth! Remélem, nem kell kétszer mondanom – dörren rám a jól megszokott hangnemében.

Kelletlenül fogadom el a pénzt, és még mielőtt átgondolhatnám a következő lépésemet, átölelem a felettesemet. Mindketten meglepődünk, épp ezért hamar félbeszakítom ezt a meghitt pillanatot. Egyszerűen szükségét éreztem annak, hogy valakit, még ha csak egy másodperc erejéig is, átkarolhassak, és ezt a szerepet most az őrnagy tölti be.

Félszeg vigyorral szalutálok és csak a küszöb előtt pillantok vissza, de nem látok mást, csak a hatalmas embertömeget, akik az utánunk leszálló gépről jöttek át a váróterembe.

A reptér parkolójában egy üres taxi áll, amelynek sofőrje épp az ajtónak dőlve telefonál. Amint észreveszi, hogy felé igyekszem, bontja a vonalat, és felnyitja a csomagtartót. Köszönés után elveszi a táskámat, az üres helyre rakja, aztán mindketten helyet foglalunk a kocsijában. Meglepő módon azonnal elmondom neki a címet, nem kell rajta gondolkodnom.

Az út csendben telik, a sofőr nem kérdez semmit, aminek kimondottan örülök. Figyelem az elsuhanó épületeket és embereket, próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy ismét Debrecenben vagyok, ismét itthon vagyok, mégis annyira idegen itt minden, hogy állandóan a sírás fojtogat.

Teljesen elveszítem az időérzékemet: egyszerre gondolom túl hosszúnak és túl rövidnek a kocsiutat. Amikor befordulunk az ismerős utcába, dió méretűvé zsugorodik a gyomrom, és mantraként szól bennem a nem akarok kiszállni gondolat.

Egészen máig szinte egyszer sem jutott eszembe a két évvel ezelőtt történtek, hajnal óta viszont megállás nélkül ez pereg a szemem előtt. Két évvel ezelőtt csak az volt rosszabb annál, hogy szembesítettek a tettem súlyával, amikor először találkoztam a szüleimmel a bolti lopást követően. A szégyennél a csalódottság volt nagyobb a szemükben. Úgy néztek rám a kihallgatóban, mintha nem is a lányuk lettem volna, csak egy idegen. Többé nem vagy a lányom. Apám szavai még most is visszhangoznak a fülemben. Tudtam, hogy ezzel a húzásommal elvágtam magamat előttük, de reménykedtem abban, hogy megbocsátanak. Reméltem, hogy idővel begyógyul a seb, amit a szívükön okoztam, de abból, hogy egyszer sem hívtak fel a táborban, és most sem jöttek ki elém, választ kapok a kérdésemre.

– Ötezer forint lesz – szól hátra a sofőr, kiszakítva borongós gondolataim közül.

Kábán kikeresem a zsebemből a pénzt, amit az őrnagytól kaptam, és előre nyújtom a férfinak.

–  Adom a nyugtát és a visszajárót – mondja, miközben a műszerfalba szerelt kasszával babrál.

– Csak a nyugtát kérem, a visszajáró a magáé – erőltetek magamra egy mosolyt.

Hallom, ahogy elakad a lélegzete, de néhány másodperc hezitálás után megköszöni, és hátranyújtja a cetlit, amit anélkül a zsebembe gyúrok, hogy vetnék rá egy pillantást. Kiszállok a kocsiból, és várom, hogy a férfi végre ideadja a táskámat.

Percekig nézek a taxi után, nem merek a ház felé fordulni. Félek szembenézni a valósággal.

Nehéznek érzem a lábamat, mintha több mázsás súlyok nehezednének rájuk. Nyikorogva nyílik ki a rozsdás kapu, amit eddig sosem láttam ilyen elhanyagolt állapotban. Végignézek az udvaron, ami minden egyes évben a szivárvány összes színében pompázott, most viszont kopár, és még a fű sem olyan zöld, mint amilyennek lennie kéne. Végigsétálok a ház mellett elnyúló járdán, a hátsó ajtó előtt viszont megtorpanok. Késő délután felé jár az idő, a szüleim már biztosan hazaértek a munkából, és a húgom is itthon kéne legyen. A kilincsre teszem a kezemet, ám még mielőtt lenyomnám, kitárul előttem az ajtó, és anyámmal találom szembe magam.

Szürke, beesett, érzelemmentes arccal bámul rám. A meglepettségtől szólalni sem tudok, ő viszont néhány pillanat után máris beszélni kezd.

– Sokkal későbbre vártunk.

Egy hang sem jön ki a torkomon. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnik, alig bírom felfogni. Két év katonaság után itt állok az anyám előtt, aki ahelyett, hogy átölelne, csak annyit mondd, hogy sokkal későbbre vártak. Azt is olyan hangsúllyal, ami miatt még a hideg is végigfut a hátamon.

– Hamar kaptam taxit – motyogom azt, ami először az eszembe jut.

– Ülj le valahova, mindjárt itthon lesz apád is, és akkor ehetünk – jelenti ki hanyagul, és ölelés vagy bármilyen üdvözlés nélkül visszamegy a szobába.

Átlépem a küszöböt, és másodpercekig a cipőmet nézem, valami miatt nem merem felemelni a fejem. Hallom anyám csoszogását a kopott padlón, és azt is, hogy valahol a háttérben épp zenét vált a rádió.

Összeszorul a gyomrom, mikor eszembe jut az a pillanat, amikor négyesben elmentünk megvenni az első közös rádiónkat. Nyolc-tíz évesek lehettünk, és Lilivel, a húgommal közösen kuporgattuk össze az árát, mert azt akartuk, hogy csak a miénk legyen. Persze a konyhába tettük, így csak nagy ritkán hallgathattuk azt, amit mi szerettünk volna.

Tompa puffanást hallok, mire felkapom a fejem, és megpillantom a húgomat. Annyira meglepődik vagy megijed tőlem, hogy kiejti a kezéből a könyvet. Nem mozdul, sokáig farkasszemet nézünk egymással, és próbáljuk megfejteni a másik arckifejezését. Legalábbis gondolom, hogy ő is ezen töri magát, mert én minden erőmmel azon vagyok, hogy a mimikájából rájöjjek, mire gondolhat.

Amikor lehajol a könyvért, felsóhajtok, és elfordítom a fejem, hogy ne legyen annyira szembetűnő a megkönnyebbülésem. Becsukom magam mögött az ajtót, teszek pár lépést a kanapé felé, amire gondosan leteszem a táskámat. Lili még mindig a hálószoba ajtajában áll, a szemével követi a mozdulataimat.

–  Liliána, mit szerencsétlenkedsz ott? – hallom meg anyám durva, lekezelő hangját, amitől összerezzenek. Döbbenten pislogok hol rá, hol a húgomra, aki épp a szekrényre teszi a könyvet. – Gyere, intézd a vacsorát!

Lili némán követi anyám utasítgatásait a konyhában, odarakja az ételt melegedni, aztán felteszi az evőeszközöket és a tányérokat az asztalra. Teljesen meghökkenek a viselkedésükön. Amíg a húgom a konyhába robotol, addig anyám egy adag napraforgómagot önt ki egy tálkába, és letelepedik arra a kanapéra, amelyre a táskámat is tettem, aztán bekapcsolja a tévét, és felteszi a lábát a kisasztalra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Szóhoz sem jutok.

– Remélem, még mindig szereted a húslevest, és nem lettél válogatós abban a flancos táborban – mordul rám, a tekintetét egy pillanatra sem szakítja el a tévéről.

A hangja pont azt a hatást éri el, amikor abban a flancos táborban a gyakorlatok során jéghideg vízben kellett megtanulnom úszni.

– Nincs… Nincs vele problémám – nyögöm elhűlten.

Egy pillanatra elszédülök, és ahogy lehunyom a szemem, látom magam előtt, ahogy ájultan esek össze a kopott padlóra. Mélyeket lélegzek, próbálom lenyugtatni az egyre szaporábban dobogó szívemet, aminek szánt szándékában áll kiugrani a helyéről.

Már akkor éreztem a változást, amikor átléptem a küszöböt, de egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy ennyire elfajul a helyzet. Muszáj végignéznem a szobán, hogy ismét tudatosítsam magamban ezt az állapotot, és csak remélni merem, hogy az előző tíz-tizenöt perc csak a képzeletem szüleménye volt, semmi több.

De nem, anyám ugyanúgy a tévé előtt ül, felpolcolt lábakkal magot ropogtat és török szappanoperát néz, a húgom pedig helyette robotol a konyhában. Egy másodperc erejéig felötlik bennem a gondolat, hogy talán csak szoktatni akarja őt az önálló élethez, de el is vetem ezt, mihelyst eszembe jut, milyen beszédstílusban szólt hozzá és hozzám is.

Mi történt itt az elmúlt két évben? Ez a kérdés kattog szüntelenül a fejemben, de sehogy sem találok rá választ.

Mély levegőt véve lököm el magam a szekrénytől, és a húgom felé sétálok.

– Segítsek valamit? – állok meg mellette.

– Megoldom – ráz le, és egy pillanatig sem néz fel rám.

Nem azt várom tőle, hogy a nyakamba ugorjon, és addig öleljen, ameddig elzsibbad a karja, mégis meglep az undok közeledése. Tehetetlenül figyelem, ahogy sürög-forog körülöttem, és olyan magától értetődően teszi a dolgát, mint egy beprogramozott robot.

Hangos ajtócsapódásra leszek figyelmes, mire felkapom a fejem. Összerezzenek, amint megpillantom apám elszürkült alakját. Több napja nem borotválkozhatott, a szürke borostától legalább öt évvel öregebbnek tűnik, és ezen a rendezetlen haja sem segít. Bele sem merek gondolni, mikor mehetett el utoljára borbélyhoz. A tekintete üres, az arca vonalai megkeseredtek. Eljárt felette az élet, és már a nyoma sem látszik annak az erős, megtermett embernek, aki régen volt.

A döbbenet ki sem fejezi azt, ami jelenleg végigmegy bennem. Olyan érzés uralkodik el rajtam, mintha teljesen megfordult volna körülöttem a világ. Mintha külső szemlélője lennék a saját életemnek.

– Hát megjöttél – köszönt apám egyhangúan, mégis, ebben a két szóban több pozitív érzelmet vélek felfedezni, mint anyám és a húgom megnyilvánulásaiban összesen.

– Egy… Egy fél órája nagyjából – sütöm le a szemem, és összekulcsolom a hátam mögött az ujjaimat.

Kétszer is megfordul a fejemben, hogy esetleg oda kellene mennem hozzá, hogy megöleljem, de meggondolom magam, és inkább a konyhapult mellett maradok. Muszáj valamivel elterelnem a gondolataimat a szüleimről, így az egyik polchoz sétálok, leveszem róla a szalvétákat, amiket meglepő módon még mindig ugyanott tartanak. Gondosan, nagyon lassan összehajtogatok négyet, majd egyesével az evőeszközök alá helyezem őket.

Apám, miután ledobja a kabátját a kanapé karfájára, besétál a konyhába, az egyik szekrényből kivesz egy üveget, amiben valószínűleg házi bor van, elvesz egy decis poharat a csöpögtetőről, és kétszer is megtölti azt. Elakad a lélegzetem – az elmúlt fél órában már sokadjára. Apa sosem volt iszákos ember, alkoholt csak vendégek társaságában ivott, akkor is csak mértékkel, mert mindig hamar megártott neki. Most viszont úgy issza meg azt a két pohár bort, mintha víz lenne.

– Megmelegedett minden.

Lili csendes hangja tölti be a konyhát, de nem jut el teljes mértékben a nappaliig, ahol anyám ül a kanapén. Van egy olyan érzésem, hogy annyira bele van merülve a tévénézésbe, hogy meg sem hallja a húgomat. Apa helyet foglal az egyik széken, és néhány másodpercig türelmesen várja, hogy a felesége is csatlakozzon hozzá, de amint neki is feltűnik, hogy nem reagál Lili hangjára, hangosan, haragosan rákiált:

– Eszter! Elkészült a vacsora!

Sosem szólította Eszternek.

Utálta, ha Eszternek szólították.

Ez a két gondolat fut végig először az agyamon, de időm sincs rajtuk rágódni, anyám válaszával rögtön érkezik a következő hidegzuhany.

– Ilyen hamar? Nagy csoda.

Szinte köpködi a szavakat, és közben olyan szemekkel méregeti a húgomat, mintha legalábbis moslékot tálalna vacsoraként. Gombóccal a torkomban foglalok helyet apám és anyám között, és csak most tűnik fel, hogy még nem is köszöntek egymásnak. Régen puszival, csókkal, öleléssel kezdték és végezték a napot, most viszont még abban is kételkedem, hogy egyáltalán egymásra néztek-e azóta, amióta apa hazaért.

Lili az asztalra teszi a forró levest, és helyet foglal az utolsó szabad helyen. Egy pillanatra sem néz fel, végig a tányérját bámulja, és elsápadt arccal várja, hogy valaki elkezdje kiporciózni a vacsorát. Végignézek mindhármukon, de egyikük arcán sem látom azt, hogy esetleg magukra vállalnák ezt a szerepet. Nem tudom, mennyire lenne jogom az ilyesmihez, de végül nagyot sóhajtva emelkedem fel, és az asztal közepe felé hajolok, de amint megfogom a merítőkanalat, anyám rácsap a kezemre.

Ha nem lennék ennyire hozzászokva a hirtelen jövő támadásokhoz, biztos, hogy kiejtem a kezemből a tányért, és akkorát ordítok, hogy belecsendül az egész ház, és nem azért, mert annyira fájna az ütése. Ehelyett csak kérdőn felhúzom a szemöldökömet, és várom a magyarázatot, amit kérdezés nélkül meg is kapok.

– Előbb imádkozunk, aztán eszünk! – mondja anyám ellentmondást nem tűrő hangon.

Megvonom a vállam, és visszaülök a helyemre. Kicsit furcsállom az evés előtti imádság gondolatát, de betudom annak, hogy talán ismét elkezdhettek templomba járni, és emiatt tért vissza ez a régi szokásunk is. Egészen addig, ameddig nem volt olyan sűrű és kimerítő a munkabeosztásuk, rendszeresen jártak istentiszteletre, és többnyire mi is velük tartottunk. Akkor ritkultak meg az ilyen alkalmak, mikor megkonfirmáltam; apa akkor került magasabb pozícióba a munkahelyén, emiatt három órával többet ült bent minden nap.

Összekulcsolom a kezemet, a könyökömet megtámasztom a tányérom két oldalánál, lehunyom a szemem, és várom, hogy valaki elindítsa a szokásos jövel Jézus imádságot. Az ima ugyan elkezdődik, de anya egyáltalán nem azt mormogja, mint amire fel vagyok készülve.

– Ó, Kegyelmes, áld meg a mi étkezésünket, és bocsásd ki haragot az ellened vétkezőkre és a benned nem hívőkre! Ó, Uram, mi tudjuk, hogy a te szereteted végtelen, és majd mind új életet nyerünk teáltalad, és azt is tudjuk, hogy a benned nem hívők örök kárhozatra jutnak. Köszönjük, hogy eme jó hír tudatában fogyaszthatjuk el vacsoránkat! Ámen.

Ez már túl sok! A fejem lüktet, a szívem egyre hevesebben és hevesebben dobog, és nem tudom, meddig bírom még ebben a fojtogató helyzetben. Feszélyezettebben érzem magam, mint az őrnagy kemény kiképzésein. A lábammal hangtalanul topogok az asztal alatt, ezzel próbálom levezetni a bennem dúló feszültséget, ami nemhogy csökkenne, hanem percről-percre nő.

A velem szemben ülő húgomra pillantok, aki rezzenéstelen arccal merít magának egy kevéske levest. Oldalra dönti a fejét, és olyan elkínozottan bámulja a tányérját, mintha rossz lenne az étel, pedig kimondottan finom illata van.

Anyám ugyanolyan nemtörődöm stílusban eszik, mint ahogyan fogadott. Róla nem tudom, mit gondoljak. Eleinte úgy tűnt, semmit sem változott, de amint elhagyta a száját az első szó, teljesen összezavart.

Hiába finom az étel, egyáltalán nem esik jól. Mintha mérget nyomának le a torkomon, de próbálom nem kimutatni, mennyire kellemetlenül érzem magam.

– Sikerült a nyelvvizs… – kezdi Lili rekedtes, bátortalan hangon, de anyám durván félbeszakítja őt.

– Nem megmondtam, hogy evés közben nem beszélünk!?

Annyira hideg és lekezelő a hangja, hogy még én is összerezzenek. Eltátott szájjal bámulom a két nőt, akik eddig a legfontosabbak voltak az életemben, és csak remélni merem, hogy ez az egész, ami pillanatokkal ezelőtt pergett le a szemem előtt, csak a képzeletem szüleménye, semmi több.

– Elnézést – hebegi tehetetlenül Lili, teljesen elvörösödve.

– Neveletlen kölyke – motyogja anyám az orra alatt, de nem túl halkan ahhoz, hogy ne hallja meg a húgom is.

Végigfut a hátamon a hideg, ahogy újfent végignézek a családomon, és szüntelenül ugyanaz kérdés kattog a fejemben. Ez mégis mikor történhetett?

***

Már rég lement a nap, amikor belépek az utca végi játszótérre. Az utolsó fénysugarak narancssárga fénybe öltöztetik a házak falait, a szél belekap a virágzó fák lombjaiba, és a szirmokat felém fújja. Az eső és virágillat egyvelege terjeng a levegőben, gyerekkori emlékek tucatját idézve elő. Az arcomra kényszerítek egy mosolyt, hátha ezzel palástolni tudom a torkomat fojtogató sírást.

Leülök arra az ütött-kopott, agyonhasznált hintára, ami évekkel ezelőtt is vigaszt nyújtott számomra. Ujjaim közé fogom a kötelet, a lábammal meghajtom magam, és közben előre meredek, figyelem a homokot, a kis fűcsomókat, az apró virágokat, hátha ezektől sikerül elfelejteni a fél órával ezelőtt történteket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem, a döbbenet vagy a szomorúság. Mindkét érzés őrülten szorítja a szívemet, érzem, ahogy zsugorodik, aszalódik, és amilyen reménytelen a helyzetem, valószínűleg csak akkor áll le ez a folyamat, ha teljesen eltűnik belőlem.

Elhatározom, hogy nem gondolok a szüleimre. Mindeddig azon voltam, hogy felidézzem magamban őket, az együtt töltött boldog és boldogtalan perceket, és amikor teljesen beleéltem magam az emlékezésbe, akkor történt az a hatalmas csalódás, ami miatt most legszívesebben kiszaladnék a világból.

Egy alakot vélek felfedezni a játszótér bejáratánál, éppen felém tart. Szőke hajzuhataga miatt eleinte nem ismerem fel, csak amikor már majdnem előttem áll. Vékony testével teljesen eltakarja a lemenő napot, így az arcára árnyék vetül, és bele tudok nézni csillogóan kék, könnyektől fényes szemébe. Nem törli le őket azonnal, hagyja, hogy puha, kipirult arcára száradjanak. Nem szólunk egymáshoz, ami egy idő után kezd elképesztően kínossá válni.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – töröm meg a csendet, mikor eszembe jut, hogy senkinek sem szóltam, amikor elindultam otthonról.

– Mindig ide jöttél, ha el akartál bújni a világ elől – sóhajtja.

– Mikor történt ez? – kérdezek rá néhány másodpercnyi szünet után.

Amikor a húgom rám néz, észreveszem a tágra nyílt szeme alatt kipirosodott bőrét. Szipogása és remegő hangja kiáltás az utca némaságában.

– Rögtön a távozásod után. Anya teljesen belebetegedett a hiányodba, szégyellte magát, úgy érezte, csődöt mondott. Pár héttel később apa egyik munkatársa nálunk vacsorázott, és mesélt arról a szektáról, amihez nemrég csatlakozott. – Nagyot nyelve próbálja szabályozni a légzését és a beszédét, majd lassan, kimérten, mintha csak a saját maga által elkövetett gyilkosságról számolna be, folytatja. – Néhány nappal később részt vettek az első misén. Fokozatosan alakultak át, teljesen megváltozott a világnézetük és a szokásaik is. Más emberek lettek, már rég nem önmaguk.

Elhallgat. A tekintetéből arra következtetek, hogy nem akar okolni, mégis tudom, milyen gondolatok rejtőznek a szavai mögött. Megvet és gyűlöl. Ha nem is olyan nagy mértékben, mint ahogy kellene, de vannak benne ilyen érzések, én pedig teljesen megértem őt. Én is gyűlölném magam, ha a helyében lennék.

Nem néz rám, inkább a földet pásztázza, tekintete megakad valahol a semmi és a végtelen között.

Én vagyok a hibás amiatt, ami anyával és apával történt, és ez a tény teljesen felmarcangol belülről. Mégis, ha alaposan, minden pontot átvéve visszavezetem magamban az elmúlt négy évemet, rádöbbenek, hogy semmit sem tennék másképp. Igen, gyűlölöm magam amiatt, hogy bedőltem Marcinak, hogy minden édesen hangzó szavát elhittem, és hagytam, hogy belekeverjen a mocskos dolgaiba, és igen, gyűlölöm Marcit is, mert annyira az ujja köré csavart, hogy már egy füttyszóra is ugrottam. Mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy a felkészítő táborban és a fronton szerzett tapasztalatok nélkül semmire sem mennék az életben, és az, amit ott tanultam, kompenzálja az összes sérelmemet és vétkemet.

A szívem szakad meg, ha a húgomra nézek, a bűntudat fekete leple viszont nem tudja maradéktalanul ellepni a lelkemet. Egy belső, veszedelmes hang azt suttogja, sokkal jobban kéne okolnom magam, de tudom, hogy részben maguknak köszönhetik a helyzetüket. Nem én fogtam a kezüket, és vezettem be őket abba az új, ismeretlen vallásba, hanem önként vetették alá magukat. Lilit sajnálom a leginkább, ő végignézte szüleink átalakulását, elviselte a sok bántást és szitkot, amit tőlük kapott.

A nemrég együtt töltött egy órában minimum háromszor vágták a fejéhez, hogy viselkedjen, miközben azon kívül, hogy feltett néhány kérdést a táborral kapcsolatban, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, semmi olyat nem tett, ami illetlen vagy ízléstelen lett volna.

– Mindig ez van?

– Úgy érted, folyamatosan bántanak, megrónak, és megmondják, mit csináljak? Igen, mindig ez van, sőt volt már ennél rosszabb is – nevet fel keserűen. – Megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket, a bántásokat meg eltemetem magamban.

Keserves mosoly kúszik az arcomra. Tizenhét évesen én is pont ilyen voltam, azzal a különbséggel, hogy a csúnya pillantásokat és a sértéseket az iskolatársaimtól kaptam. A szüleim az utolsó években eléggé munkamániásokká váltak, nem túlzottan foglalkoztak velünk, így észre sem vették, hogy belekeveredtem Marci bandájába. A furcsaságaimat, kimaradásaimat a kamaszodásra fogták. Ők úgy tudták, a hétvégéimet valamelyik osztálytársamnál töltöm, nem pedig katonai edzőtáborokban, így kézenfekvő volt, hogy Marcinak is ugyanezt hazudom. Mindenki úgy gondolhatta, a katonaság tényleg a büntetésem, és ha úgy nézzük, tényleg annak számít hivatalosan, ugyanakkor ez volt minden vágyam, és ha nem így történik minden, ha nem intézkedik valaki, akkor talán sosem jutottam volna el misszióba.

– Mondjuk nem volt mindig ilyen egyszerű, de amióta Milán mellettem van, sokkal jobban elviselem a dolgokat – sóhajt fel, zavart arckifejezéséből pedig arra következtetek, hogy ezt nem akarta elmondani.

– Milán?

– A barátom. Ha... ha gondolod, bemutatlak neki.

Bátorítóan mosolygok rá, hátha ettől egy kicsit felenged mellettem. Kíváncsi vagyok, ki az, aki segít neki átvészelni ezt az időszakot. Kívülálló nem venné észre, de én látom rajta, hogy ha tehetné, azonnal elköltözne otthonról.

Mindig Lili volt az, aki ragaszkodott a szüleinkhez, mindig szót fogadott, és aki megpróbált tökéletes lenni számukra. Élete első perce óta felnézett rájuk, most pedig hatalmasat csalódott bennük, mégsem menekül.

– Én lassan visszamegyek – áll fel mellőlem, és tesz egy lépést oldalra. Ahogy végignézek rajta, feltűnik, hogy még mindig egyenesen maga elé mered.

– Tudom, hogy haragszol rám, és meg is értem a dühödet, de…

– De mi, Ingrid? – vág a szavamba, és azzal a lendülettel szembe is fordul velem, így észreveszem a könnyáztatta arcát és az összeszorított öklét a teste mellett. – Azt hiszed, holmi bocsánatkéréssel el van felejtve minden? Két évig voltam összezárva velük, láttam őket belebetegedni a tetteidbe, láttam, ahogy elveszítik önmagukat. Azt hiszed, dühös vagyok rád? Basszus, Ingrid, itt most nem arról van szó, hogy elvetted előlem az utolsó szelet sütit. Itt három kudarcba fullandt életről beszélünk, nem valami helyettesíthető szarságról!

– Tudom, de…

– Ne mentegetőzz! Fogalmad sincs, mit tettél a meggondolatlanságoddal. Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem miattad! Fogalmad sincs… Egyszerűen fogalmad sincs semmiről! – Már patakokban folyik a könnye, és akkora hévvel beszél, hogy képes lenne nekem ugrani csak azért, hogy bebizonyítsa a fájdalmát.

Nem válaszolok. Lehajtott fejjel várom, hogy ismét kiabálni kezdjen, de helyette csak nevet. Kikerekedett szemekkel, elnyílt szájjal emelem fel a fejem, és kirajzolódik előttem húgom elfáradt, megkeseredett alakja, amint épp rázendít a leghisztérikusabb nevetésre, amit életemben hallottam.

– Nincs mit mondanod, ugye? Két év után hazajössz, és nincs semmi mondanivalód, mi? Mindjárt gondoltam – gúnyolódik.

Dühösen belerúg egy fűcsomóba, az orra alatt elküld melegebb éghajlatra, és magamra hagy. Legszívesebben utánakapnék, megragadnám a kezét, és nem hagynám, hogy elmenjen, de tudom, hogy most magányra van szüksége. Legalábbis nagyon remélem, hogy ha lehiggad, képesek leszünk normálisan, veszekedés nélkül átbeszélni a dolgokat.

***

Egy álmatlanul végigforgolódott éjszaka van a hátam mögött. Sosem esett ennyire nehezemre az alvás; a hosszú, kimerítő repülőút után alig vártam, hogy szétterüljek a puha matracon, ám amint lehunytam a szemem, a szüleim képe jelent meg előttem. Alig bírtam felfogni a látottakat, legszívesebben elfelejtettem volna mindent, amit a velük töltött idő alatt megtudtam.

Tompa zaj szűrődik be az ablakom felől, ami az udvarra néz. Kíváncsian állok fel, és elhúzom a sötétítőt. Anyámat és apámat látom, az udvar közepén állnak egymással szemben. Lehunyt szemmel, kéz a kézben hümmögnek, de nem értem, mit.

Ez beteg. Ez az első gondolat, ami az eszembe jut.

A húgom szobájához rohanok, és úgy török be hozzá, mint egy megbolondult állat. Érkezésemre felugrik, zavartan pislog, s miután megdörzsöli a szemét, megkérdezi, mi a bajom.

– Tudod, hogy ezek...

– … kint vannak az udvaron, és latinul hümmögnek? Igen, tudom – fejezi be a mondatomat nemtörődöm stílusban. – Ezért keltettél fel ilyen korán?

Heves bólogatásom láttán csak morog egyet, majd visszaesik a párnák közé. Az üres éjjeliszekrényre telepedem, kezembe fogok egy macit, és az állam alá nyomom. Figyelem, ahogy kinyitja az egyik szemét, és amikor sóhajt, tudom, hogy megadja magát. Felül, a hátát az ágytámlának veti, és még mielőtt elkezdene mesélni, a nyakáig húzza a paplant.

– Fél éve kezdték. Elvileg ekkor léptek új szintre a vallásukban, és ezért kell minden szombat reggel felverjék az egész utcát. Többen tettek már panaszt, de nem ért semmit. Egyszer még a rendőrök is kijöttek, de mivel ez a szekta dolog eléggé elfogadott az országban, nem tehettek ellene semmit, mert hát mégiscsak vallást gyakorolnak.

Ez akkor is beteg.

– Téged nem akartak belekeverni? – kérdezem némi töprengés után.

– Szerinted miért utálnak ennyire? – vág vissza fújtatva.

Szóval azért piszkálják, mert nem engedelmeskedik nekik. Büszke mosoly terül szét arcomon, magamhoz húzom karcsú testét, és átölelem. Egy pillanat erejéig ellenkezik, mintha félne tőlem, az érintésemtől, vagy magától az öleléstől, de amikor rájön, hogy nem fenyegeti semmi, görcsösen belém kapaszkodik, és úgy szorít, ahogy eddig sosem.

– Ne gondold, hogy ettől minden oké közöttünk – közli higgadtan, amikor eltávolodom tőle, és észreveszem az elkószált könnycseppeket az arcán.

– Tudom, hogy baromi sokat kell még bizonyítanom ahhoz, hogy ismét megbízz bennem – hajtom le a fejem, és bármennyire is rossz lépés ez, de elkerülöm a pillantását. Még nem tudok bűntudat nélkül a szemébe nézni. – Nehéz visszarázódnom a régi életembe, de megpróbálok minden elcseszett dolgot rendbe hozni, ezt megígérhetem.

– Hát azt remélem is – fújja ki hosszan a benntartott levegőt. – Ezt kezdhetnéd mondjuk ma is, nem?

Kijelentésére felkapom a fejem, és a beszélgetésünk során először mélyen a szemébe nézek, amiben furcsa csillogást vélek felfedezni. A szája sarkában egy kósza mosoly bujkál, és ebből tudom, hogy van még remény arra, hogy egyszer megbocsásson nekem.

Fél órával később, miután a szüleim elmentek dolgozni – anyám a pékségbe, apám a bútorgyárba – bevackolom magam az ágyamba, és a nemrég megtalált fényképalbumomat nézem. Az elején a szokásos, meztelen babaképek vannak, amiket az óvodás és az iskolás események követnek. Emlékek hada árasztja el a fejem, az összes kirándulás, ünnepség az eszembe jut. Egy üres oldal után a régi barátaim képe köszön vissza rám a pici fotókból készült montázsokról.

Milán ötlete volt, hogy minden egyes közös fotót kézzel foghatóvá tegyünk, mindenkinek kinyomtattattunk legalább háromszáz képet karácsonyra. Az utolsó közös karácsonyunkra, ha pontosabb akarok lenni.

Végighúzom az ujjam az arcokon, s még mielőtt elhullajtanám a legelső könnycseppet, összecsapom az albumot, és bevágom az éjjeliszekrény fiókjába. Összeszorítom a szemem, kócos hajamba túrok, hátha ettől kitörlődnek a felidézett emlékek a fejemből.

Lili robban be a szobámba, leül az ágyra, maga alá húzza a lábát és még mielőtt beszélni kezdene, a combjára csap, ezzel még inkább magára vonja a figyelmemet.

– Mivel nincs semmi programod mára, elmondom, mit fogunk csinálni: átmegyünk a szobámba, elrendezem a hajad, aztán pedig bemutatlak Milánnak. Nem fogadok el nemleges választ.

Zavartan mosolygok. Mikor vált ilyen parancsolgatóvá?

Beleegyező bólintásomat látva lekászálódik mellőlem, megragadja a kezemet, és maga után húz. Csak akkor eszmélek fel, amikor már egy karosszékben ülök. Ő a hátamnál áll, és jól begyakorolt mozdulatokkal a hajammal bajlódik. Megszokott vörös loboncom – ami ugyan az elmúlt két év alatt kifakult – két óra elteltével feketén omlik a vállamra. Megdöbbenek az eredmény láttán, mintha nem is én ülnék a tükör előtt. Mintha az összes gondom, bajom, rossz emlékem a vörös hajammal együtt megszűnne, a helyét pedig egy sokat ígérő élet reménye venné át.

Egy új Ingrid ül velem szemben, akinek minden vágya bebizonyítani, hogy képes felelősségteljes döntéseket hozni, aki megváltozott, és nem művel semmiféle illegális dolgot.

Illegális dolog.

Ettől a gondolattól összeszorul a gyomrom, és egy pillanatra, tényleg csak egy villanásnyi időre eszembe jut a régi életem. Ezek az illegális dolgok jelentették számomra a cipőt, amivel átléptem a határaimat. Az illegális dolgoknak köszönhetem, hogy megismertem önmagamat, hogy elfogadtam azt, aki vagyok, és hogy olyan barátokra tettem szert, akikre mindig is számíthattam – leszámítva a bolti lopást. Az illegális dolgok teljesen betöltötték az életemet, minden egyes alkalommal, amikor valami olyat követtem el, ami szabályt szeg, úgy éreztem, mintha teljesen megújulnék belülről. Felszabadító érzést nyújtottak, más emberré változtattak, elérték, hogy igazán éljek. Az illegális dolgok mások számára a veszélyt jelentették, számomra viszont egy olyan módszert, amivel kiélvezhettem az életet.

Két évvel ezelőtt ezek az illegális dolgok a lételememnek számítottak, most viszont rettegek tőlük. Félek, hogy ismét a hatalmukba kerítenek, és akkor nem lesz menekvés, már nem jutok be a katonaságra néhány szép szóval, és nem zárolják az aktámat. Nem lesz enyhítő körülmény sem. Kemény börtön vár majd rám, amit vagy túlélek, vagy...

– Hoztam neked egy inget és egy farmert. Rám nagyok, de neked biztos jók lesznek – szakítja félbe merengésemet Lili, és a kezembe nyomja az említett darabokat.

Negyed órával később már a lágyan fújó szélben sétálunk. A barátjára terelem a témát, mert minden alapvető dolgot meg akarok tudni a fiúról, hogy azért mégse úgy találkozzak vele, hogy a nevén kívül semmit sem tudok róla.

– Tavaly ilyenkor ismertem meg közelebbről, azelőtt csak azzal voltam tisztában, hogy ki ő, és mivel foglalkozik – terül szét egy álmodozó mosoly az arcán, felsóhajt, aztán zavartan folytatja. – Andival voltam, tudod, a barátnőmmel, és épp a kutyáját sétáltattuk, ami Milán bringája láttán teljesen megőrült. Megrántotta a pórázát, és egyenesen felé szaladtunk, ami miatt majdnem elütött a bicikliével. Ahogy félreugrottam, lehorzsoltam a térdem, és alig tudtam lábra állni. Milán felültetett a biciklijére, és felvitt magához, hogy lejegelje a lábam. Beszélgettünk, de nagyjából ennyi. Két héttel később Andival bementünk abba a kávézóba, ahova most is tartunk, és ahol Milán is dolgozik. Kiszolgált minket, és amikor nem volt mit csinálnia, engem nézett. Ahogy Andi kiment a mosdóba, azonnal leült a helyére. – Ennél a résznél elvörösödik, és bármennyire is keresem a tekintetét, nem néz rám, inkább az útra mered. – Rábeszélt, hogy menjek vissza záráskor, majd a kezembe csúsztatott egy szalvétát, amin rajta volt a száma. Annyira édes volt, hogy nem mondhattam neki nemet.

Elnevetem magam, és közben eluralkodik rajtam egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amikor befordulunk egy ismerősnek tűnő utcába.

– Gitározik, és fantasztikusan énekel. Írt nekem egy dalt a szülinapomra, és ezt adta – fordult felém végre, hogy megmutathassa a nyakában lógó medált.

Elmosolyodom, de csak egy pillanatra, mert aztán a rémület teljesen ellepi a testem a nyaklánca láttán. Ismerős, túl ismerős, láttam már valahol korábban. Tekintetemmel azt a bizonyos helyet keresem, ami meghatározta az eltelt két évemet, de nem látok mást, csak egy kis kávézót, aminek Pillangó a neve. Amikor tudatosul bennem a tény, hogy ebben az utcában nincs más kávézó, sem egy olyan hely, ahol enni lehetne, felfordul a gyomrom, és csak remélni tudom, hogy az összerombolt boltot végül eladták, és a helyére ezt a kávézót építették.

Amikor belépünk, fahéjas illat csapja meg az orromat, és a nevető emberek arca egy kicsit dob a hangulatomon. Az egyik üres asztalt vesszük célba, és már majdnem ott vagyunk, amikor valaki megragadja a húgomat, maga elé fordítja, majd hosszasan megcsókolja őt.

Néhány szem rájuk szegeződik, valahonnan egy füttyszó is felhangzik. Egy pillanatig még irigykedem is rájuk, de aztán kiűzöm a feltörő, túlságosan is hasonló emlékeket, és rájuk mosolygok. Ám amikor teljes mértékben kirajzolódik előttem a húgomat csókoló, ölelő, védelmező fiú – vagy inkább férfi? – alakja, megborzongok.

Nem, nem, nem!

Ez csak egy vicc lehet, semmi több.

Arcomra fagy a mosoly. A srác úgy néz rám, mintha szellemet látna. Mintha most látna előszőr, úgy nyújtja felém a kezét, hogy bemutatkozzon.

– Milán vagyok, nagyon örülök, hogy végre megismertelek.

– Ingrid. Én is nagyon örülök – hunyom le egy pillanat erejéig a szemem.

A neve mocskos szitokszóként cseng a fülemben. Gondolatban ízlelgetem, gondosan az eszembe vésem. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg ő van előttem, inkább addig mondogatom magamban a nevét, ameddig megváltozik. Kezet rázunk. Az érintése éget, mar, legszívesebben visszahúznám a tenyeremet, mert félek, hogy sebet ejt rajtam a húroktól kemény bőre, de nem tehetem, az túl feltűnő lenne.

– Sokat hallottam már rólad – préselem ki magamból, csak hogy oldjam egy kicsit a feszültséget.

– Remélem, csak jót. – Meglepően nyugodt a hangja, picit mélyebb, mint ahogyan emlékeztem rá, de a hanglejtése nem változott.

Helyet foglalunk az asztalnál, Milán felveszi a rendelésünket, és egy gyors csók után távozik. Még mindig képtelen vagyok a gondolkodásra, teljesen lefagytam. A húgom csilingelő hangja az, ami egy kicsit kiszakít a gondolataim közül, de nehezen tudok rá figyelni.

– Hát nem megmondtam? Fantasztikus srác!

Titkos, szerelmetes pillantást vet rá, és úgy tesz, mintha senki sem venné észre, de én látom, és legszívesebben kitörölném az emlékezetemből. Eddig sem hittem a véletlenekben, mindig azon voltam, hogy megtaláljam a dolgokban a logikát és a kapcsolatot, de most gondolni sem merek erre. El akarom hinni a nemrég elmesélt történetet: Milán tényleg csak véletlenül ütötte el, Andival pedig tényleg csak véletlenül jöttek épp ebbe a kávézóba, Milán véletlenül dolgozik abban a kávézóban, aminek a helyében régen egy olyan kisbolt állt, amit két évvel ezelőtt kiraboltunk, és csak remélni merem, hogy ezeknek még csak véletlenül sincs semmi közük hozzám.

– Két sütemény és két fekete kávé rendel – érkezik meg gondolataim tárgya, majd helyet foglal a húgom mellett.

Átkarolja, arcon csókolja, majd mereven bámulni kezdi a telefonját, és ajkán ott van az a jellegzetes, kisfiús, Milános mosoly. Lehunyom a szemem, ám ezzel csak azt érem el, hogy magam előtt látom a két évvel ezelőtti énünket.

– Lia mondta, hogy egy katonai táborban töltötted az elmúlt két évedet – hallom meg élcelődő hangját, amitől megfeszülök. – Katona szeretnél lenni?

Eleinte el sem jut a tudatomig, hogy kérdez valamit, leakadok húgom új, eddig sosem hallott becenevén. Utálta, ha valamilyen formában lerövidítettük a nevét, valamiért az idegeire ment, de sosem mondta el, miért. Úgy tűnik, ez is egy olyan dolog, amiben sikerült megváltoztatnia őt.

Úgy tesz, mintha nem tudná, és érdeklődik, mintha mi sem lenne természetesebb. Elsötétül a tekintetem, legszívesebben betörném a képét, de muszáj megálljt parancsolnom magamnak, hisz mégiscsak közterületen vagyunk. Lili is meghökken, hallom, ahogy elakad a szava. Kezét barátja vállára helyezi, és édesen mosolyog rá.

– Szerintem ezt nem most kellene megbeszéljé… – kezdi, de félbeszakítom.

– Nem, dehogy, semmi baj – mosolygok. – Tulajdonképpen tényleg katona szeretnék lenni, az elmúlt egy évben a fronton is voltam, de kötelező volt részt vennem ebben, és az egy év felkészítőben is.

– Hogy érted azt, hogy kötelező?

Lesüti a szemét, a mosolya pedig megváltozik: már nem is olyan ártatlan és gyermeteg, mint néhány pillanattal ezelőtt, sokkal számítóbb és határozottabb. Irányítja a beszélgetést, és a kérdéseivel azokat a válaszokat csikarja ki belőlem, amit hallani akar.

Mintha nem is Milán ülne velem szemben. Régebben nem volt ilyen előrelátó és domináns, sokkal inkább naiv és kiszámítható, többnyire a háttérben maradt, és nem mozdult onnan, mert a döntéseivel csak elrontotta a helyzetünket. A mostani viselkedése sokkal inkább Marcira illik.

– Gyerek voltam, hagytam magam befolyásolni, és a barátaimmal betörtem egy kisboltba – felelem kimérten, s nem hagyom, hogy további kérdésekkel bombázzon. – Börtön helyett viszont kaptam egy ajánlatot. A bíróságon megtudták, hogy a történések előtt voltam néhány katonai edzőtáborban, ahol egészen jó véleménnyel voltak rólam, így valamilyen úton-módon elintézték, hogy ne felfüggesztettet kapjak, hanem egy lehetőséget bekerülni a katonai felkészítőbe, amit ha sikeresen végigcsinálok, akkor mehetek misszióba is. Az eset viszont rádöbbentett arra, hogy mindaddig nem jó emberekben bíztam meg, így most, hogy itthon vagyok, nem fogom ismét elkövetni ezt a hibát.

Mosolyom láttán elakad a szava. Remek, ez volt a cél. Nagyot kortyol húgom kávéjából, ezzel is leplezve, mennyire nem tetszik neki a válaszom. Közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, igyekszik úgy tenni, mintha ezek a szavak nem sértették volna vérig.

Őszinte voltam, és nem akarom hamis ábrándokban ringatni őt. Attól még, hogy itthon vagyok, még nem jelenti azt, hogy minden ott folytatódik, ahol annak idején abbamaradt.

A pincérnő menti meg őt attól, hogy bármit is mondjon. Ahogy megáll mellettünk, a srác elé nyomja az irattartót és a golyóstollat, majd még mielőtt elmenne, csak ennyit mond:

– Marci már hátul van, pakol. Írd alá gyorsan, és állj be helyettem, hogy tudjak menni.

– Ne cseréljünk? – pillant fel rá, miután odafirkantja a lap aljára az aláírását.

– Nem, nincs sok, Marci megoldja. Csak felügyelnem kell a dolgokat, mert eléggé drága az áru, nem szabad, hogy valami ne a papír szerint történjen. – Ezzel távozik.

Milán sóhajt egyet, Lilihez fordul, és a fülébe suttog. Felém is intéz egy-két szót, de nem értem őket, az agyam teljesen leáll, és magamban csak egy szót mantrázok: Marci. A lány kétszer is ezt a nevet mondta, és nem tudok másra gondolni, csak rá.

Amióta itthon vagyok, minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam őt a fejemből. Eddig sikerült is, most viszont úgy érzem, minden gondolatom csak és kizárólag körülötte forog. Mintha ismét beköltözne a tudatomba, de most nem ideiglenesen, hanem véglegesen.

Magam előtt látom azt a szép, ívelt, borostás arcát, amit imádtam, a zöld szeme csillogását, amitől mindig megremegett a térdem, és hallom, ahogy rekedtes hangon a nevemet mondja, miközben a nyakamat csókolja, és...

Elég lesz már!

Ezektől az emlékektől teljesen elvesztem a fejem. Nem bírok gondolkodni, a szívem őrült ritmusban kezd verni. A tenyeremet az asztal takarásában a térdemre helyezem, hogy ne tűnjön fel nekik, mennyire remegek.

Milán feláll, távozni készül, ám még mielőtt ellépne az asztalunktól, megragadom a kezét. Felém fordul, kérdőn néz rám, és a szemében végre felfedezem azt a csillogást, amit már annyira hiányoltam.

– Itt van? – Csak ennyit kérdezek, a két szó mögött viszont annyi érzés és gondolat lapul, amit ép ésszel alig lehet felfogni.

Nem szól semmit, csak néz, és tudom, hogy a kérdésemben ott van a válasz is: itt van. Nekem meg jobb lenne, ha minél hamarabb eltűnnék innen. A húgomra pillantok, aki értetlenül áll a helyzet előtt. Talán jobb is, ha semmit sem tud. Nem nekem kéne elmondanom neki, hogy a barátja egy csaló, és igazából nem is szereti. Mert hogy nem szereti, abban egészen biztos vagyok. Ismerem Milánt annyira, hogy tudjam, mikor érez igazán, és mikor csak kényszeríti magát arra, hogy szeressen. Most az utóbbit látom rajta.

– El kell innen tűnnünk! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően Lilinek, és már állok is fel a helyemről.

– Miért is? – vonja fel kérdőn a szemöldökét, és egy tapodtat sem mozdul, szilárdan áll a barátja mellett, aki kétségbeesetten kapkodja köztem és a húgom közt a fejét.

– Lili, kérlek – ragadom meg a kezét, amit azonnal kiránt a szorításomból. – Meg fogom magyarázni, csak tűnjünk már el!

– Tényleg le kellene lépnetek – áll mellém Milán.

Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, de nincs sok időm arra, hogy furcsálljam a hirtelen váltást. Ez a pár perces szarakodás épp elégnek bizonyul ahhoz, hogy ő belépjen az egyik ajtón.

Ledöbbenek.

Ugyanaz a titkokkal telt, megfejthetetlen tekintet, ugyanaz az arc, ugyanaz a test, ugyanaz a megjelenés, én pedig ugyanúgy, ahogy mindig, teljesen lefagyok, mozdulatlanná válok, és csak őt figyelem. Őt, akit gyűlölnöm kéne, most viszont mégis úgy érzem, mindent meg tudnék tenni érte. Tényleg mindent.

Leesett állal nézek végig rajta, nem tudok betelni a látványával. Ugyanaz, aki volt, mégis férfiasabb, sármosabb, lélegzetelállítóbb. Ugyanakkor látom rajta – talán a megjelenésében, talán a mozdulataiban –, hogy valami nincs rendben. Az arca megviseltnek tűnik, a szeme alatt karikák húzódnak, napbarnított bőre és fekete haja néhány évet rátesz az életkorára.

Egy pillanat erejéig összekapcsolódik a tekintetünk. Meglepődve pislog rám, teljesen lefagy, és kiesik a kezéből a tőlem kapott amerikai zászlós kendője, ami pillanatokkal ezelőtt még a fejére volt kötve. Haja a homlokára hull, néhány tincs eltakarja a szemét, így nem tudom megfejteni a pillantását. De nem is akarom.

Megragadom húgom kezét, elszakítom őt a barátjától, és már rohanunk is. Úgy szaladok, mint a legutolsó akcióban, Lili alig tudja tartani velem a tempót. Akkor állunk meg, amikor elérjük a legközelebbi buszmegállót. Legnagyobb szerencsénkre épp most érkezik az egyik városi járat, amire húgom akarata ellenére is azonnal felpattanunk. Rengetegen vannak, alig férünk el, így sikeresen el tudom kerülni a követelőző tekintetét. Ebben a pillanatban nem tudnék válaszolni a kérdéseire.

Az ablak felé fordulok, és Marcit veszem észre a járdán. Tekintetével keres, kutat, de nem talál, isteni szerencse, hogy nem lát be a buszba, nekem viszont maga a tény, hogy felismert, elegendő ahhoz, hogy egy csomó keletkezzen a torkomban, és pillangók repdessenek a gyomromban.

Az utolsó tábori heteimben egyetlen célt tűztem ki magam elé: bármi is történjen, el kell kerülnöm Marcit. Már a második nap kudarcot vallottam.