Negyedik fejezet - Ingrid

Vasárnap reggel van. Átaludtam anyámék szeánszát és kihagytam a reggelit, csak hogy ne kelljen a húgom szemébe néznem. A tegnapi jelenet után nem válaszoltam a kérdéseire, a nap hátralévő részét pedig a szobámban töltöttem. Csupán jó éjt kívántunk egymásnak, azt is csak félfogról, kelletlenül. Ezer gondolat cikázik a fejemben, és egyik sem hagyja, hogy egy pillanat erejéig kifújjam magam.

Ha lehunyom a szemem, őt látom magam előtt. Fejben számtalanszor lejátszottam a történteket, a mi lett volna, ha kérdést nem győzöm elégszer feltenni magamnak. Mi lett volna, ha be sem megyünk a Pillangóba? A rázós helyzetekben igazán jól vág az eszem, tegnap miért nem jöttem rá, hogy valami nem stimmel? Miért nem esett le azonnal, hogy a kisboltból egy kellemes hangulatú kávézó lett? Mi lett volna, ha nem vacakolok annyit? Ha már Milán felbukkanásakor elhúzom a csíkot? Akkor Marci sem vett volna észre. És mi lett volna, ha beszélek vele?

Még mielőtt folytatnám ezt az őrült gondolatmenetet, felpattanok az ágyból, bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Abban reménykedem, hogy ennek az egésznek nem lesz folytatása, de egy belső hang – egy mocsok, akaratos, bolond hang – azt suttogja, hogy ez még csak a kezdet. A kezdete, de minek?

Elegem van ebből az egészből, legszívesebben kiszaladnék a világból, és vissza sem néznék, mert biztos visszahúzna valami illegális.

Ahogy a tükörbe nézek, megrettenek attól a kialvatlan, nyúzott lánytól, aki velem szemben áll. Szokatlanul ébenfekete hajamat feszes copfba fogom, ezzel viszont csak azt érem el, hogy a kimerültség nyomai jobban kirajzolódnak az arcomon. Beesett szememtől és sápadt bőrömtől egy idegen halálra rémülne.

Azzal a céllal megyek vissza a szobámba, hogy előkeresek valami használható ruhadarabot otthoni viseletnek. Egy melegítőnadrág és egy kapucnis póló mellett döntök, ezek még épphogy jók rám.

Húgomat a konyhában találom, késői reggelit készít, és úgy sürög-forog a pult mögött, mintha odateremtették volna.

– Kérsz te is? – emeli fel a serpenyőt, amiben rántottát készít szalonnával és sajttal.

Régen ez volt a kedvencem, minden vasárnap reggel ezt ettük. Elmosolyodom az emléken, és egy másodperc erejéig lehunyom a szemem, hogy igazán kiélvezhessem a pillanatot.

– Egy kicsit csak – válaszolom, amikor feltűnik kérdő tekintete.

Ameddig befejezi a sütést, megterítem az asztalt. Zavartalanul kezdünk el enni, a csendet a húgom töri meg.

– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy most már ideje lenne megmagyaráznod a tegnap történteket.

Hangja határozott, de az utolsó szónál mégis megremeg, mintha félne, hogy a kérdéséért leharapom a fejét, pedig eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Örülök, hogy ő lép először, mert ha nekem kellett volna, akkor talán sosem történik meg ez a beszélgetés.

– Nem akartam rád ijeszteni – szólalok meg egy idő után. – Én is megijedtem, nem csak te.

– De mitől? Már akkor is furcsán viselkedtél, amikor megjelent Milán, aztán meg... – Itt elhallgat, nem folytatja, de tudom, mire gondol.

– Ott volt Marci – jelentem ki minden kertelés nélkül.

Minek szépíteni a dolgokon? Előbb-utóbb úgyis rájön az igazságra.

Lilinek sokat meséltem Marciról, de egyszer sem mutattam be őket egymásnak, és a szüleimnek sem. Bizonyos körökben Marcinak híre volt, már a találkozásunk előtt is csinált olyan dolgokat, amikre egy ember sosem lenne büszke, anyuék pedig a becsületes munkának voltak a hívei, egyáltalán nem díjazták, hogy olyan fiúval járok, akinek kétes ügyei vannak.

– Tudom, hogy ott volt, ott dolgozik – ránt ki a húgom okoskodva a gondolataim közül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán mintha megvilágosodna: ajkával először O alakot formál, majd vékony vonallá préseli. – Nem mondod komolyan, hogy ő az a Marci!

Mintha azt remélné, hogy rácáfolok, úgy néz rám, mint aki szentül meg van győződve arról, hogy hazudok. Hosszú, nehéz másodpercek telnek el, és abból, ahogy dühösen kifújja a levegőt, rájövök, hogy már kezdi kapizsgálni a dolgokat.

– Atyaúristen – túr bele amúgy is borzos hajába, aztán megtámasztja a homlokát a tenyerében, és az asztalt bámulja.

Nem érzem szükségét, hogy tovább beszéljek. Hagyom, hadd gondolkozzon, és csak remélem, hogy az elmélet, amit a fejében összeállít, nem azonos azzal, amire én gondolok. Félő, hogy az agyunk két év távollét után is egy rugóra jár, és hamar rájön arra, ami talán örökre megbélyegezi a Milánnal való kapcsolatát.

– Szerinted meg fog keresni? – kérdezi pár perc néma csend után.

– Fogalmam sincs, most milyen, de a régi Marci már reggel óta az ajtó előtt állna – nevetek fel, ahogy magam elé képzelem a jelenetet.

A tény, hogy megváltozott, vegyes érzelmeket vált ki belőlem: örülök, hogy még nem keresett meg, így legalább van időm felkészülni a nagy találkozásra – mert őt ismerve, ez így is, úgy is be fog következni –, az viszont megrémít, hogy nem tudom, mikor szándékozik elém állni. Ha meg is jelenik, mit mondana? Bocsi, hogy majdnem börtönbe juttattalak, hogy gyáván cserben hagytalak a bajban. Most biztos utálsz, de én még mindig szeretlek. Visszafogadsz?

***

A szüleink olyan hevesen veszekedek otthon, hogy nem bírunk már a házban ülni, és őket hallgatni. Zakatoló szívvel csukjuk be magunk mögött a kaput.

– Szinte minden héten összevesznek, nem ez az első eset – magyarázza Lili néhány házzal arrébb. – Egy kisebb összezördülésből indulnak ki, amiből akkora cirkuszt csinálnak, hogy a fél utca azt hallgatja.

– Mindig ennyire drasztikusak? Vagy ez csak egy kivételes alkalom?

– Inkább az előbbi – húzza el a száját. – Sosem szeretek otthon lenni ilyenkor, ezért mondtam, hogy lépjünk le. Eleinte még maradtam, volt, hogy megpróbáltam őket szétválasztani, de azzal csak azt értem el, hogy belém kötöttek, és végül én jöttem ki hibásként. Azóta megtanultam, hogy jobb, ha eltűnök néhány órára, és majd éjjel belopódzom a szobába az ablakon keresztül.

Meglepődöm. Amióta az eszemet tudom, anyáék sosem veszekedtek, mindig mosolyogtak egymásra, és kézen fogva jártak az utcán. Teljesen elmegy a kedvem, amikor rájövök, hogy ezeket a veszekedéseket is nekem köszönhetik.

Gondolatmenetem akkor szakad meg, amikor észreveszem Lili táskáját.

– Készülsz valahova? – pillantok rá kíváncsian.

Elpirul, egy kicsit el is fordul, hogy ne lássam a zavarát.

– Ma Milánnál alszom. Alapból ez volt a terv, de így legalább nem kell megint beadnom, hogy Andinál leszek. Kicsit már furcsállják, hogy túl sokszor vagyok nála, csoda, hogy még elengednek hozzá.

– Nem tudnak Milánról, ugye? – kérdezem gondolkodás nélkül, amire csak egy szégyenlős vállvonogatás a válasz.

Megunom számolni a folyamatos deja vu érzéseket. Túl sok az ismerős elem, mintha a saját életemet látnám leperegni a szemem előtt. Egy másodpercig megtorpanok, és gyors pillantást vetek Lilire. Végigmérem kecses, apró alakját, szőke hajzuhatagát, és annak ellenére, hogy külsőleg nem igazán hasonlítunk, magamat látom benne. Látom a szemében a vadságot, azt, hogy mindenáron szabadon szeretne élni, és a késztetést arra, hogy változtasson a helyzetén. Látom a mozdulataiban a bátorságot, de a félelmet is. Tudja, mit akar, csak nem biztos a megvalósításában. Látom az arcán, hogy boldog, nincs vesztenivalója.

Megrémülök ezektől a gondolatoktól. Hiába örülök a boldogságának, félek, ez az állapot az érkezésem miatt nem fog sokáig tartani.

– Mondanám, hogy tarts velem, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – motyogja bizonytalanul.

Igaza van. Most mindent elviselek, csak Milánt és a társaságát nem. Ki tudja, mi sülne ki abból, ha odamennék hozzá. Nem akarok bajt a fejemre, leginkább a „Marci” nevezetű problémát akarom elkerülni. Ha lehetséges, akkor több száz méteres körzetben.

– Elmegyek futni – mondom inkább magamnak, mintsem neki.

Igen. Elmegyek futni. Csütörtök reggel óta nem futottam, már hiányzik. A táborban több kilométert is leszaladtam naponta, szinte ordít a szervezetem a mozgásért.

– Ahogy gondolod. Kéred a zenelejátszómat? Azt hiszem, azt is bedobtam a táskába – ajánlja fel, de meg sem várja a válaszom, azonnal lekapja a válláról az iskolástáskát, és néhány másodperc múlva a kezembe nyomja a lila szerkentyűt.

Amikor búcsúzásra kerül a sor, szorosan magamhoz ölelem, és egy jó darabig nem engedem el. Nem szívesen hagyom magára annak a srácnak a közelében, aki egykor a bizalmasom volt, de nem tehetek ellene semmit. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megszabjam neki, mikor mit tegyen, vagy kivel töltse a szabadidejét. Ebben a pillanatban kénytelen vagyok megbízni Milánban, még ha nem is esik jól erre vetemedni.

Megvárom, míg Lili jó messzire kerül, és csak azután indulok el közvetlenül a másik irányba. Berakom a fülhallgatót a fülembe, elindítok rajta egy random számot, és hagyom, hogy a zene teljesen átvegye fölöttem az irányítást. Egy darabig lassan lépkedek, figyelem a házakat, a fákat, a naplementét, és várom, hogy a fejemben teljes mértékben felelevenedjen a gyermekkorom.

Az egyik ház előtt megtorpanok, bemelegítem a bokámat, a combomat, a derekamat és a felkaromat is, aztán kocogni kezdek.

Vasárnap este van, mindenki otthon ül, így nem aggódom azért, hogy esetleg szembetalálkozom olyannal, akivel nem kéne. Semmi kedvem sincs a szomszédok vagy rokonok lesújtó pillantásaihoz, ahogyan a szemrehányásaikat is szeretném elkerülni. Épp eleget tűrtem a táborban Aliztól, nem szeretném azt hallgatni itthon is.

Ismét a játszótér előtt találom magam. Úgy tűnik, ezen a helyen tudok igazán gondolkodni. Amint belépek a kapun, egy labda kerül a látótávolságomba, ami egyenesen felém repül. A másodperc törtrésze alatt nyúlok ki, és kapom el még időben, pont az arcom előtt. A mozdulat szinte már magától értetődő nálam, de amikor meghallom, hogy egy nő élesen beszívja a levegőt alig pár méterre tőlem, rájövök, hogy az illetőnek nagyon is meglepő ez a lépésem.

Először az öt-hatéves forma gyereket pillantom meg, aki elképedve pislog rám a park másik végéből. Úgy akarok tenni, mint aki nem ismeri fel, de a szívem sajog, amiért az agyam azt parancsolja a lábamnak, hogy ne menjek oda az aprósághoz. Pedig legszívesebben addig szorítanám magamhoz, ameddig csak lehet.

Egy magas, jól megtermett férfi lép a fiú mellé, az ölébe kapja, és elindul vele a másik kijárat felé. Közben a kissrác végig engem figyel, és bár nem hisztizik azért, hogy maradhasson, vagy hogy hozzám szaladhasson, tudom, hogy felismert.

Amint elhaladnak a kis kapu mellett, a hinta felé pillantok. Eddig igyekeztem nem rá nézni, és amikor találkozik a tekintetünk, földbe gyökerezik a lábam. Szívem szerint sarkon fordulnék, és úgy tennék, mintha nem tudnám, ki ő, de a tudat, hogy ezt valamilyen úton-módon ezerszer is visszakapnám, teljesen megrémít és mozdulatlanná tesz.

Egyszer úgyis meg kell történjen ez a találkozás.

Lassú, kimért lépésekkel teszem meg a köztünk lévő távolságot. Egy ideig nem szólok semmit, esetlenül leülök a hintára, és próbálom megtalálni azokat a szavakat, amelyekkel jó irányba terelhetem a beszélgetésünket. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, imád belevágni a dolgok közepébe, még akkor is, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozza a beszélgetőtársát.

– Marci mondta, hogy megérkeztél – szólal meg néhány másodperc csend után. – Pontosabban üvöltött, méghozzá a telefonba, épp akkor, amikor szülőin voltam. Azt hittem, valami baj van, mert négyszer is hívott.

Szóval ő szólt neki. Mondjuk nem is csoda, mindig közel állt a nővéréhez. Azon csodálkoztam volna, ha nem beszélnek rólam.

– Tudod, mi a furcsa? – Nemlegesen megrázom a fejem, így folytatja. – Az első gondolata nem az volt, hogy most azonnal el kéne mennie hozzád, hanem hogy beszéljek veled, mert tudta, hogy csak így kap lehetőséget arra, hogy esetleg találkozzatok.

Ez tényleg különös. Alapjáraton Marci a hevességéről és a kapkodásáról híres, nem arról, hogy megfontoltan cselekszik.

– Ez nem rá vall – mondom ki hangosan is a gondolataimat, aztán felnevetek. – Annak ellenére, hogy legszívesebben behúznék neki egyet, várom, hogy meglepjen. A két évvel ezelőtti Marci már rég rám törte volna az ajtót.

– El sem hinnéd, de a két évvel ezelőtti Marcit már régóta egy álarc fedi, és elképesztően nehéz leszedni róla. Néha összejön, de van, amikor megmozdítani sem lehet.

Ismét elcsendesedünk, és érzem, hogy szükségünk van ezekre a néma percekre.

– Hiányoztál. Nem csak nekem, neki is – teszi hozzá eléggé mellékes hangnemben, de tudom, hogy ezzel célozgatni akar.

A szavai szíven ütnek, de nem azért, mert a srácnak, akinek hála két évig nem voltam itthon, hiányoztam, hanem mert Abigél hazudott nekem. Csak most gondolok bele igazán abba, amit az előbb mondott: ha Marci tényleg azt szerette volna, hogy előbb a nővérével beszélgessek, akkor nem úgy reagált volna a telefonban a megérkezésem pillanatában, és Abigél sem azzal a hangsúllyal mondta volna az előbbit, amivel tette, hanem sokkal egyszerűebben.

Egy halvány, gúnyos mosoly telepedik az arcomra, de nem mutatom egyéb jelét annak, hogy rajtakaptam őt. Elterelem a témát olyanra, ami sem engem, sem Marcit nem érint.

– Mit mondtál Ábelnek, miért kell itt maradj a játszótéren?

A szél belekap a hátul összefogott hajamba, és előre fújja az arcomba. Néhány szál az ajkamra tapad, Abigél pedig, rossz szokásához híven, idenyúl, és két mozdulattal kisimítja őket onnan. Kelletlenül elhúzza a száját, és visszaejti az ölébe a kezét, mint aki megbánta az előbbi tettét.

– Az igazat – mondja nemes egyszerűséggel.

A lábam a földhöz ragad, azonnal megtorpanok az enyhe előre-hátra mozgásban. A hirtelen mozdulatnak a hinta csikorogva jelzi nemtetszését, de ez a zaj eltompul a gyorsan dobogó szívem mellett. Elnyílt ajkakkal bámulok rá, nem tudom, nevessek vagy sírjak.

– Most csak szórakozol, ugye?

– Nem. – A hanglejtéséből ítélve most igazat mond. – Te is tudod, hogy a… a történtek előtt szinte napi szinten találkoztatok, te vagy a keresztanyja, és nagyon szeret téged – kezdi kimérten, és amikor a múltról beszél, furcsán elhúzza a száját. – Rögtön a távozásod után állandóan rólad kérdezősködött. Hetek teltek el azzal, hogy minden nap el kellett magyarázzam, milyen munkát kaptál külföldön. Valami nemzetbiztonságos, titkosszolgálatos dumát adtam be neki, szóval ha netalántán ezzel kapcsolatban fog érdeklődni, akkor ne lepődj meg.

Elneveti magát, és ez rám is átragad. Felelevenedik bennem a keresztfiam huncut vigyora, szőke haja és a szeplős arcocskája, és ebben a pillanatban tudatosul bennem az, hogy két évet kihagytam az életéből, és fogalmam sincs, hogyan fogom ezt bepótolni. Mert be akarom pótolni az elmulasztott perceket, ebben egészen biztos vagyok.

– És mik a terveid most, hogy itthon vagy? – kérdezi Abigél némi habozás után.

A mosoly azonnal lehervad az arcomról, elkomorodom, és sokáig nem válaszolok neki. Legbelül tudtam, hogy rá fog kérdezni erre is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Még nem vagyok felkészülve arra, hogy válaszoljak. Magam sem tudom, mi erre a pontos felelet.

– Azt hiszem, keresek valahol egy esti iskolát, ahol befejezhetem a gimi utolsó éveit, aztán meglátom – vonom meg a vállamat. Mindketten tudjuk, hogy fontos és kényes téma ez a számomra.

– Tervezed, hogy esetleg... beszélsz vele?

Elkapom a fejem, és nem nézek rá. Nem akarom, hogy lássa az arcomat, mert azonnal leolvasná róla a válaszomat. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, amikről nem akarok tudomást venni. Nem akarom, hogy állandóan az járjon az eszemben, hogy muszáj találkoznom vele, mert még képes lennék eleget tenni ennek a mantrának, és az egyenlő lenne a gyengeségem kimutatásával.

– Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá – jelentem ki némi habozás után. –  Otthagyott a szarban, amikor a leginkább szükségem lett volna rá. Hazudott, csak hogy mentse a bőrét. A vicc az, hogy ha visszagondolok erre, nem haragszom rá annyira, mint amennyire kellene. Nem bánom, hogy ezt tette, mert így egyenesen bekerültem ebbe az egészbe, átugrottam minden olyan lépést. amit kötelezően végig kellett volna csináljak érettségi után ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljek a rendszerbe. Rohadtul jó érzés tudni, hogy nem kell másnak az árnyékában meghúzódnom, ha baj van, hanem én is meg tudom ugrani a saját akadályaimat.

Felállok a hintáról. Annyira belemerültem az emlékekbe, hogy attól tartok, Abigél meggyőz az eddigi tervem ellenkezőjéről, és ami a legrosszabb, hogy már az első adandó alkalommal ugranék, nem kellene sokáig kérlelni.

– Ne menj még el! Nem akarok rád erőltetni semmit – ragadja meg a kezem, mire megtorpanok.

Nemlegesen megrázom a fejem, kihúzom a szorításából a csuklómat, és remegő léptekkel távozni készülök. Mára épp elég volt a nosztalgiázásból. Még mielőtt átlépném a játszótér bejáratát, utolér, és megáll előttem, ezzel elzárja a kiutat. Gondolkodás nélkül a karja közé von, és szorosan magához ölel, amit kelletlenül viszonzok. Ugyanaz a kellemes, megszokott, édeskés illat árad belőle, mint évekkel ezelőtt. Úgy tűnik, Abigél nem változott olyan sokat, mint ahogyan azt először gondoltam.

– Holnapután elvileg szabad leszek. Eljössz velem meginni egy kávét?

Kelletlenül bólintok rá. Habozás nélkül rávágtam volna egy nemet, ha nem hasítanának belém a közös emlékek. Csakis egy kiadós beszélgetés segíthet rajtam, és erre Abigél a legmegfelelőbb ember, még akkor is, ha ő Marci nővére.

– Csak akkor, ha nem a Pillangóba megyünk – fújom ki a levegőt.

– Honnan tudsz róla? – néz végig rajtam teljesen ledöbbenve.

– Majd elmesélem – mosolygok rá, és kényszerítem magam arra, hogy közben ne forgassam meg a szemem.

Még egyszer átölel, aztán elenged, és elindul az egyik irányba, én pedig az ellenkezőbe. Egyszer pillantok hátra, de már nem látom őt, rég befordult a másik utcába.

Hazaérve megnyugtató csend fogad. A konyhai óra fél tízet mutat, és minden villany le van oltva. Anyáék biztos alszanak, így miután elveszek egy almát a konyhaszekrényről, csendben bemegyek a szobámba, és megpróbálok mindenre gondolni, csak Marcira nem.

Harmadik fejezet - Ingrid

Az őrnagy a gépen közölte velünk, hogy mindegyikünk családjának megüzente, pontosan mikor száll le a gépünk. A tábor egyik alapszabálya, miszerint nem vihettünk be magunkkal semmilyen kommunikációs eszközt, és a hozzátartozóinkkal is csak akkor beszélhettünk, ha ők hívtak, teljesen megváltoztatta az addigi telefonfüggő életemet. Furcsa volt végignézni, ahogy mindenkihez havi rendszerességgel telefonáltak és érdeklődtek utánuk, engem meg egyszer sem hívott senki. Egy idő után már nem is számított, ha hívnak-e vagy nem. Belenyugodtam abba, hogy sem a családom, sem a barátaimnak csúfolt emberek nem kíváncsiak rám.

Megörültem, amikor az őrnagy elmondta az új információt, de most, ahogy minden táborlakó megtalálja a saját családját a repülőtér várótermében, elszomorodom. Percekig állok magamban, lábujjhegyre emelkedem, és a hatalmas bejárati ajtókat lesem, de egyiken sem az én családom jön be, hanem valaki másé. Végül nagyot sóhajtva a vállamra dobom a táskámat, és megindulok az egyik irányba. Alig teszek meg néhány lépést, amikor meghallom az őrnagy hangját.

- Tóth! Álljon meg egy percre!

Nagyot sóhajtva fordulok vissza, és egy pillanat erejéig összeszorítom a szememet, hogy magamban felkészülhessek a legrosszabbra. Fogalmam sincs, mivel kapcsolatban szeretne beszélni velem: személyesen is el akar búcsúzni tőlem, vagy az orrom alá akarja dörgölni, hogy megint egyedül vagyok. Bármennyire is hozzá nem illő, a másodikat is ugyanúgy el tudom képzelni róla.

– Igen, uram! Tessék! – válaszolok, amikor megáll előttem.

– Jól látom, hogy nem jött magáért senki? – teszi fel azt a kérdést, amire számítottam.

– Igen, uram – hajtom le a fejem.

– Tessék – nyújtja felém a kezét, amiben egy gondosan félbehajtott papírpénz van –, itt egy tízes, ez elég taxira.

– Uram, én ezt nem… – kezdek el szabadkozni, de azonnal félbeszakít.

– Ez parancs volt, Tóth! Remélem, nem kell kétszer mondanom – dörren rám a jól megszokott hangnemében.

Kelletlenül fogadom el a pénzt, és még mielőtt átgondolhatnám a következő lépésemet, átölelem a felettesemet. Mindketten meglepődünk, épp ezért hamar félbeszakítom ezt a meghitt pillanatot. Egyszerűen szükségét éreztem annak, hogy valakit, még ha csak egy másodperc erejéig is, átkarolhassak, és ezt a szerepet most az őrnagy tölti be.

Félszeg vigyorral szalutálok és csak a küszöb előtt pillantok vissza, de nem látok mást, csak a hatalmas embertömeget, akik az utánunk leszálló gépről jöttek át a váróterembe.

A reptér parkolójában egy üres taxi áll, amelynek sofőrje épp az ajtónak dőlve telefonál. Amint észreveszi, hogy felé igyekszem, bontja a vonalat, és felnyitja a csomagtartót. Köszönés után elveszi a táskámat, az üres helyre rakja, aztán mindketten helyet foglalunk a kocsijában. Meglepő módon azonnal elmondom neki a címet, nem kell rajta gondolkodnom.

Az út csendben telik, a sofőr nem kérdez semmit, aminek kimondottan örülök. Figyelem az elsuhanó épületeket és embereket, próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy ismét Debrecenben vagyok, ismét itthon vagyok, mégis annyira idegen itt minden, hogy állandóan a sírás fojtogat.

Teljesen elveszítem az időérzékemet: egyszerre gondolom túl hosszúnak és túl rövidnek a kocsiutat. Amikor befordulunk az ismerős utcába, dió méretűvé zsugorodik a gyomrom, és mantraként szól bennem a nem akarok kiszállni gondolat.

Egészen máig szinte egyszer sem jutott eszembe a két évvel ezelőtt történtek, hajnal óta viszont megállás nélkül ez pereg a szemem előtt. Két évvel ezelőtt csak az volt rosszabb annál, hogy szembesítettek a tettem súlyával, amikor először találkoztam a szüleimmel a bolti lopást követően. A szégyennél a csalódottság volt nagyobb a szemükben. Úgy néztek rám a kihallgatóban, mintha nem is a lányuk lettem volna, csak egy idegen. Többé nem vagy a lányom. Apám szavai még most is visszhangoznak a fülemben. Tudtam, hogy ezzel a húzásommal elvágtam magamat előttük, de reménykedtem abban, hogy megbocsátanak. Reméltem, hogy idővel begyógyul a seb, amit a szívükön okoztam, de abból, hogy egyszer sem hívtak fel a táborban, és most sem jöttek ki elém, választ kapok a kérdésemre.

– Ötezer forint lesz – szól hátra a sofőr, kiszakítva borongós gondolataim közül.

Kábán kikeresem a zsebemből a pénzt, amit az őrnagytól kaptam, és előre nyújtom a férfinak.

–  Adom a nyugtát és a visszajárót – mondja, miközben a műszerfalba szerelt kasszával babrál.

– Csak a nyugtát kérem, a visszajáró a magáé – erőltetek magamra egy mosolyt.

Hallom, ahogy elakad a lélegzete, de néhány másodperc hezitálás után megköszöni, és hátranyújtja a cetlit, amit anélkül a zsebembe gyúrok, hogy vetnék rá egy pillantást. Kiszállok a kocsiból, és várom, hogy a férfi végre ideadja a táskámat.

Percekig nézek a taxi után, nem merek a ház felé fordulni. Félek szembenézni a valósággal.

Nehéznek érzem a lábamat, mintha több mázsás súlyok nehezednének rájuk. Nyikorogva nyílik ki a rozsdás kapu, amit eddig sosem láttam ilyen elhanyagolt állapotban. Végignézek az udvaron, ami minden egyes évben a szivárvány összes színében pompázott, most viszont kopár, és még a fű sem olyan zöld, mint amilyennek lennie kéne. Végigsétálok a ház mellett elnyúló járdán, a hátsó ajtó előtt viszont megtorpanok. Késő délután felé jár az idő, a szüleim már biztosan hazaértek a munkából, és a húgom is itthon kéne legyen. A kilincsre teszem a kezemet, ám még mielőtt lenyomnám, kitárul előttem az ajtó, és anyámmal találom szembe magam.

Szürke, beesett, érzelemmentes arccal bámul rám. A meglepettségtől szólalni sem tudok, ő viszont néhány pillanat után máris beszélni kezd.

– Sokkal későbbre vártunk.

Egy hang sem jön ki a torkomon. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnik, alig bírom felfogni. Két év katonaság után itt állok az anyám előtt, aki ahelyett, hogy átölelne, csak annyit mondd, hogy sokkal későbbre vártak. Azt is olyan hangsúllyal, ami miatt még a hideg is végigfut a hátamon.

– Hamar kaptam taxit – motyogom azt, ami először az eszembe jut.

– Ülj le valahova, mindjárt itthon lesz apád is, és akkor ehetünk – jelenti ki hanyagul, és ölelés vagy bármilyen üdvözlés nélkül visszamegy a szobába.

Átlépem a küszöböt, és másodpercekig a cipőmet nézem, valami miatt nem merem felemelni a fejem. Hallom anyám csoszogását a kopott padlón, és azt is, hogy valahol a háttérben épp zenét vált a rádió.

Összeszorul a gyomrom, mikor eszembe jut az a pillanat, amikor négyesben elmentünk megvenni az első közös rádiónkat. Nyolc-tíz évesek lehettünk, és Lilivel, a húgommal közösen kuporgattuk össze az árát, mert azt akartuk, hogy csak a miénk legyen. Persze a konyhába tettük, így csak nagy ritkán hallgathattuk azt, amit mi szerettünk volna.

Tompa puffanást hallok, mire felkapom a fejem, és megpillantom a húgomat. Annyira meglepődik vagy megijed tőlem, hogy kiejti a kezéből a könyvet. Nem mozdul, sokáig farkasszemet nézünk egymással, és próbáljuk megfejteni a másik arckifejezését. Legalábbis gondolom, hogy ő is ezen töri magát, mert én minden erőmmel azon vagyok, hogy a mimikájából rájöjjek, mire gondolhat.

Amikor lehajol a könyvért, felsóhajtok, és elfordítom a fejem, hogy ne legyen annyira szembetűnő a megkönnyebbülésem. Becsukom magam mögött az ajtót, teszek pár lépést a kanapé felé, amire gondosan leteszem a táskámat. Lili még mindig a hálószoba ajtajában áll, a szemével követi a mozdulataimat.

–  Liliána, mit szerencsétlenkedsz ott? – hallom meg anyám durva, lekezelő hangját, amitől összerezzenek. Döbbenten pislogok hol rá, hol a húgomra, aki épp a szekrényre teszi a könyvet. – Gyere, intézd a vacsorát!

Lili némán követi anyám utasítgatásait a konyhában, odarakja az ételt melegedni, aztán felteszi az evőeszközöket és a tányérokat az asztalra. Teljesen meghökkenek a viselkedésükön. Amíg a húgom a konyhába robotol, addig anyám egy adag napraforgómagot önt ki egy tálkába, és letelepedik arra a kanapéra, amelyre a táskámat is tettem, aztán bekapcsolja a tévét, és felteszi a lábát a kisasztalra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Szóhoz sem jutok.

– Remélem, még mindig szereted a húslevest, és nem lettél válogatós abban a flancos táborban – mordul rám, a tekintetét egy pillanatra sem szakítja el a tévéről.

A hangja pont azt a hatást éri el, amikor abban a flancos táborban a gyakorlatok során jéghideg vízben kellett megtanulnom úszni.

– Nincs… Nincs vele problémám – nyögöm elhűlten.

Egy pillanatra elszédülök, és ahogy lehunyom a szemem, látom magam előtt, ahogy ájultan esek össze a kopott padlóra. Mélyeket lélegzek, próbálom lenyugtatni az egyre szaporábban dobogó szívemet, aminek szánt szándékában áll kiugrani a helyéről.

Már akkor éreztem a változást, amikor átléptem a küszöböt, de egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy ennyire elfajul a helyzet. Muszáj végignéznem a szobán, hogy ismét tudatosítsam magamban ezt az állapotot, és csak remélni merem, hogy az előző tíz-tizenöt perc csak a képzeletem szüleménye volt, semmi több.

De nem, anyám ugyanúgy a tévé előtt ül, felpolcolt lábakkal magot ropogtat és török szappanoperát néz, a húgom pedig helyette robotol a konyhában. Egy másodperc erejéig felötlik bennem a gondolat, hogy talán csak szoktatni akarja őt az önálló élethez, de el is vetem ezt, mihelyst eszembe jut, milyen beszédstílusban szólt hozzá és hozzám is.

Mi történt itt az elmúlt két évben? Ez a kérdés kattog szüntelenül a fejemben, de sehogy sem találok rá választ.

Mély levegőt véve lököm el magam a szekrénytől, és a húgom felé sétálok.

– Segítsek valamit? – állok meg mellette.

– Megoldom – ráz le, és egy pillanatig sem néz fel rám.

Nem azt várom tőle, hogy a nyakamba ugorjon, és addig öleljen, ameddig elzsibbad a karja, mégis meglep az undok közeledése. Tehetetlenül figyelem, ahogy sürög-forog körülöttem, és olyan magától értetődően teszi a dolgát, mint egy beprogramozott robot.

Hangos ajtócsapódásra leszek figyelmes, mire felkapom a fejem. Összerezzenek, amint megpillantom apám elszürkült alakját. Több napja nem borotválkozhatott, a szürke borostától legalább öt évvel öregebbnek tűnik, és ezen a rendezetlen haja sem segít. Bele sem merek gondolni, mikor mehetett el utoljára borbélyhoz. A tekintete üres, az arca vonalai megkeseredtek. Eljárt felette az élet, és már a nyoma sem látszik annak az erős, megtermett embernek, aki régen volt.

A döbbenet ki sem fejezi azt, ami jelenleg végigmegy bennem. Olyan érzés uralkodik el rajtam, mintha teljesen megfordult volna körülöttem a világ. Mintha külső szemlélője lennék a saját életemnek.

– Hát megjöttél – köszönt apám egyhangúan, mégis, ebben a két szóban több pozitív érzelmet vélek felfedezni, mint anyám és a húgom megnyilvánulásaiban összesen.

– Egy… Egy fél órája nagyjából – sütöm le a szemem, és összekulcsolom a hátam mögött az ujjaimat.

Kétszer is megfordul a fejemben, hogy esetleg oda kellene mennem hozzá, hogy megöleljem, de meggondolom magam, és inkább a konyhapult mellett maradok. Muszáj valamivel elterelnem a gondolataimat a szüleimről, így az egyik polchoz sétálok, leveszem róla a szalvétákat, amiket meglepő módon még mindig ugyanott tartanak. Gondosan, nagyon lassan összehajtogatok négyet, majd egyesével az evőeszközök alá helyezem őket.

Apám, miután ledobja a kabátját a kanapé karfájára, besétál a konyhába, az egyik szekrényből kivesz egy üveget, amiben valószínűleg házi bor van, elvesz egy decis poharat a csöpögtetőről, és kétszer is megtölti azt. Elakad a lélegzetem – az elmúlt fél órában már sokadjára. Apa sosem volt iszákos ember, alkoholt csak vendégek társaságában ivott, akkor is csak mértékkel, mert mindig hamar megártott neki. Most viszont úgy issza meg azt a két pohár bort, mintha víz lenne.

– Megmelegedett minden.

Lili csendes hangja tölti be a konyhát, de nem jut el teljes mértékben a nappaliig, ahol anyám ül a kanapén. Van egy olyan érzésem, hogy annyira bele van merülve a tévénézésbe, hogy meg sem hallja a húgomat. Apa helyet foglal az egyik széken, és néhány másodpercig türelmesen várja, hogy a felesége is csatlakozzon hozzá, de amint neki is feltűnik, hogy nem reagál Lili hangjára, hangosan, haragosan rákiált:

– Eszter! Elkészült a vacsora!

Sosem szólította Eszternek.

Utálta, ha Eszternek szólították.

Ez a két gondolat fut végig először az agyamon, de időm sincs rajtuk rágódni, anyám válaszával rögtön érkezik a következő hidegzuhany.

– Ilyen hamar? Nagy csoda.

Szinte köpködi a szavakat, és közben olyan szemekkel méregeti a húgomat, mintha legalábbis moslékot tálalna vacsoraként. Gombóccal a torkomban foglalok helyet apám és anyám között, és csak most tűnik fel, hogy még nem is köszöntek egymásnak. Régen puszival, csókkal, öleléssel kezdték és végezték a napot, most viszont még abban is kételkedem, hogy egyáltalán egymásra néztek-e azóta, amióta apa hazaért.

Lili az asztalra teszi a forró levest, és helyet foglal az utolsó szabad helyen. Egy pillanatra sem néz fel, végig a tányérját bámulja, és elsápadt arccal várja, hogy valaki elkezdje kiporciózni a vacsorát. Végignézek mindhármukon, de egyikük arcán sem látom azt, hogy esetleg magukra vállalnák ezt a szerepet. Nem tudom, mennyire lenne jogom az ilyesmihez, de végül nagyot sóhajtva emelkedem fel, és az asztal közepe felé hajolok, de amint megfogom a merítőkanalat, anyám rácsap a kezemre.

Ha nem lennék ennyire hozzászokva a hirtelen jövő támadásokhoz, biztos, hogy kiejtem a kezemből a tányért, és akkorát ordítok, hogy belecsendül az egész ház, és nem azért, mert annyira fájna az ütése. Ehelyett csak kérdőn felhúzom a szemöldökömet, és várom a magyarázatot, amit kérdezés nélkül meg is kapok.

– Előbb imádkozunk, aztán eszünk! – mondja anyám ellentmondást nem tűrő hangon.

Megvonom a vállam, és visszaülök a helyemre. Kicsit furcsállom az evés előtti imádság gondolatát, de betudom annak, hogy talán ismét elkezdhettek templomba járni, és emiatt tért vissza ez a régi szokásunk is. Egészen addig, ameddig nem volt olyan sűrű és kimerítő a munkabeosztásuk, rendszeresen jártak istentiszteletre, és többnyire mi is velük tartottunk. Akkor ritkultak meg az ilyen alkalmak, mikor megkonfirmáltam; apa akkor került magasabb pozícióba a munkahelyén, emiatt három órával többet ült bent minden nap.

Összekulcsolom a kezemet, a könyökömet megtámasztom a tányérom két oldalánál, lehunyom a szemem, és várom, hogy valaki elindítsa a szokásos jövel Jézus imádságot. Az ima ugyan elkezdődik, de anya egyáltalán nem azt mormogja, mint amire fel vagyok készülve.

– Ó, Kegyelmes, áld meg a mi étkezésünket, és bocsásd ki haragot az ellened vétkezőkre és a benned nem hívőkre! Ó, Uram, mi tudjuk, hogy a te szereteted végtelen, és majd mind új életet nyerünk teáltalad, és azt is tudjuk, hogy a benned nem hívők örök kárhozatra jutnak. Köszönjük, hogy eme jó hír tudatában fogyaszthatjuk el vacsoránkat! Ámen.

Ez már túl sok! A fejem lüktet, a szívem egyre hevesebben és hevesebben dobog, és nem tudom, meddig bírom még ebben a fojtogató helyzetben. Feszélyezettebben érzem magam, mint az őrnagy kemény kiképzésein. A lábammal hangtalanul topogok az asztal alatt, ezzel próbálom levezetni a bennem dúló feszültséget, ami nemhogy csökkenne, hanem percről-percre nő.

A velem szemben ülő húgomra pillantok, aki rezzenéstelen arccal merít magának egy kevéske levest. Oldalra dönti a fejét, és olyan elkínozottan bámulja a tányérját, mintha rossz lenne az étel, pedig kimondottan finom illata van.

Anyám ugyanolyan nemtörődöm stílusban eszik, mint ahogyan fogadott. Róla nem tudom, mit gondoljak. Eleinte úgy tűnt, semmit sem változott, de amint elhagyta a száját az első szó, teljesen összezavart.

Hiába finom az étel, egyáltalán nem esik jól. Mintha mérget nyomának le a torkomon, de próbálom nem kimutatni, mennyire kellemetlenül érzem magam.

– Sikerült a nyelvvizs… – kezdi Lili rekedtes, bátortalan hangon, de anyám durván félbeszakítja őt.

– Nem megmondtam, hogy evés közben nem beszélünk!?

Annyira hideg és lekezelő a hangja, hogy még én is összerezzenek. Eltátott szájjal bámulom a két nőt, akik eddig a legfontosabbak voltak az életemben, és csak remélni merem, hogy ez az egész, ami pillanatokkal ezelőtt pergett le a szemem előtt, csak a képzeletem szüleménye, semmi több.

– Elnézést – hebegi tehetetlenül Lili, teljesen elvörösödve.

– Neveletlen kölyke – motyogja anyám az orra alatt, de nem túl halkan ahhoz, hogy ne hallja meg a húgom is.

Végigfut a hátamon a hideg, ahogy újfent végignézek a családomon, és szüntelenül ugyanaz kérdés kattog a fejemben. Ez mégis mikor történhetett?

***

Már rég lement a nap, amikor belépek az utca végi játszótérre. Az utolsó fénysugarak narancssárga fénybe öltöztetik a házak falait, a szél belekap a virágzó fák lombjaiba, és a szirmokat felém fújja. Az eső és virágillat egyvelege terjeng a levegőben, gyerekkori emlékek tucatját idézve elő. Az arcomra kényszerítek egy mosolyt, hátha ezzel palástolni tudom a torkomat fojtogató sírást.

Leülök arra az ütött-kopott, agyonhasznált hintára, ami évekkel ezelőtt is vigaszt nyújtott számomra. Ujjaim közé fogom a kötelet, a lábammal meghajtom magam, és közben előre meredek, figyelem a homokot, a kis fűcsomókat, az apró virágokat, hátha ezektől sikerül elfelejteni a fél órával ezelőtt történteket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem, a döbbenet vagy a szomorúság. Mindkét érzés őrülten szorítja a szívemet, érzem, ahogy zsugorodik, aszalódik, és amilyen reménytelen a helyzetem, valószínűleg csak akkor áll le ez a folyamat, ha teljesen eltűnik belőlem.

Elhatározom, hogy nem gondolok a szüleimre. Mindeddig azon voltam, hogy felidézzem magamban őket, az együtt töltött boldog és boldogtalan perceket, és amikor teljesen beleéltem magam az emlékezésbe, akkor történt az a hatalmas csalódás, ami miatt most legszívesebben kiszaladnék a világból.

Egy alakot vélek felfedezni a játszótér bejáratánál, éppen felém tart. Szőke hajzuhataga miatt eleinte nem ismerem fel, csak amikor már majdnem előttem áll. Vékony testével teljesen eltakarja a lemenő napot, így az arcára árnyék vetül, és bele tudok nézni csillogóan kék, könnyektől fényes szemébe. Nem törli le őket azonnal, hagyja, hogy puha, kipirult arcára száradjanak. Nem szólunk egymáshoz, ami egy idő után kezd elképesztően kínossá válni.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – töröm meg a csendet, mikor eszembe jut, hogy senkinek sem szóltam, amikor elindultam otthonról.

– Mindig ide jöttél, ha el akartál bújni a világ elől – sóhajtja.

– Mikor történt ez? – kérdezek rá néhány másodpercnyi szünet után.

Amikor a húgom rám néz, észreveszem a tágra nyílt szeme alatt kipirosodott bőrét. Szipogása és remegő hangja kiáltás az utca némaságában.

– Rögtön a távozásod után. Anya teljesen belebetegedett a hiányodba, szégyellte magát, úgy érezte, csődöt mondott. Pár héttel később apa egyik munkatársa nálunk vacsorázott, és mesélt arról a szektáról, amihez nemrég csatlakozott. – Nagyot nyelve próbálja szabályozni a légzését és a beszédét, majd lassan, kimérten, mintha csak a saját maga által elkövetett gyilkosságról számolna be, folytatja. – Néhány nappal később részt vettek az első misén. Fokozatosan alakultak át, teljesen megváltozott a világnézetük és a szokásaik is. Más emberek lettek, már rég nem önmaguk.

Elhallgat. A tekintetéből arra következtetek, hogy nem akar okolni, mégis tudom, milyen gondolatok rejtőznek a szavai mögött. Megvet és gyűlöl. Ha nem is olyan nagy mértékben, mint ahogy kellene, de vannak benne ilyen érzések, én pedig teljesen megértem őt. Én is gyűlölném magam, ha a helyében lennék.

Nem néz rám, inkább a földet pásztázza, tekintete megakad valahol a semmi és a végtelen között.

Én vagyok a hibás amiatt, ami anyával és apával történt, és ez a tény teljesen felmarcangol belülről. Mégis, ha alaposan, minden pontot átvéve visszavezetem magamban az elmúlt négy évemet, rádöbbenek, hogy semmit sem tennék másképp. Igen, gyűlölöm magam amiatt, hogy bedőltem Marcinak, hogy minden édesen hangzó szavát elhittem, és hagytam, hogy belekeverjen a mocskos dolgaiba, és igen, gyűlölöm Marcit is, mert annyira az ujja köré csavart, hogy már egy füttyszóra is ugrottam. Mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy a felkészítő táborban és a fronton szerzett tapasztalatok nélkül semmire sem mennék az életben, és az, amit ott tanultam, kompenzálja az összes sérelmemet és vétkemet.

A szívem szakad meg, ha a húgomra nézek, a bűntudat fekete leple viszont nem tudja maradéktalanul ellepni a lelkemet. Egy belső, veszedelmes hang azt suttogja, sokkal jobban kéne okolnom magam, de tudom, hogy részben maguknak köszönhetik a helyzetüket. Nem én fogtam a kezüket, és vezettem be őket abba az új, ismeretlen vallásba, hanem önként vetették alá magukat. Lilit sajnálom a leginkább, ő végignézte szüleink átalakulását, elviselte a sok bántást és szitkot, amit tőlük kapott.

A nemrég együtt töltött egy órában minimum háromszor vágták a fejéhez, hogy viselkedjen, miközben azon kívül, hogy feltett néhány kérdést a táborral kapcsolatban, ami egyáltalán nem volt kellemetlen, semmi olyat nem tett, ami illetlen vagy ízléstelen lett volna.

– Mindig ez van?

– Úgy érted, folyamatosan bántanak, megrónak, és megmondják, mit csináljak? Igen, mindig ez van, sőt volt már ennél rosszabb is – nevet fel keserűen. – Megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket, a bántásokat meg eltemetem magamban.

Keserves mosoly kúszik az arcomra. Tizenhét évesen én is pont ilyen voltam, azzal a különbséggel, hogy a csúnya pillantásokat és a sértéseket az iskolatársaimtól kaptam. A szüleim az utolsó években eléggé munkamániásokká váltak, nem túlzottan foglalkoztak velünk, így észre sem vették, hogy belekeveredtem Marci bandájába. A furcsaságaimat, kimaradásaimat a kamaszodásra fogták. Ők úgy tudták, a hétvégéimet valamelyik osztálytársamnál töltöm, nem pedig katonai edzőtáborokban, így kézenfekvő volt, hogy Marcinak is ugyanezt hazudom. Mindenki úgy gondolhatta, a katonaság tényleg a büntetésem, és ha úgy nézzük, tényleg annak számít hivatalosan, ugyanakkor ez volt minden vágyam, és ha nem így történik minden, ha nem intézkedik valaki, akkor talán sosem jutottam volna el misszióba.

– Mondjuk nem volt mindig ilyen egyszerű, de amióta Milán mellettem van, sokkal jobban elviselem a dolgokat – sóhajt fel, zavart arckifejezéséből pedig arra következtetek, hogy ezt nem akarta elmondani.

– Milán?

– A barátom. Ha... ha gondolod, bemutatlak neki.

Bátorítóan mosolygok rá, hátha ettől egy kicsit felenged mellettem. Kíváncsi vagyok, ki az, aki segít neki átvészelni ezt az időszakot. Kívülálló nem venné észre, de én látom rajta, hogy ha tehetné, azonnal elköltözne otthonról.

Mindig Lili volt az, aki ragaszkodott a szüleinkhez, mindig szót fogadott, és aki megpróbált tökéletes lenni számukra. Élete első perce óta felnézett rájuk, most pedig hatalmasat csalódott bennük, mégsem menekül.

– Én lassan visszamegyek – áll fel mellőlem, és tesz egy lépést oldalra. Ahogy végignézek rajta, feltűnik, hogy még mindig egyenesen maga elé mered.

– Tudom, hogy haragszol rám, és meg is értem a dühödet, de…

– De mi, Ingrid? – vág a szavamba, és azzal a lendülettel szembe is fordul velem, így észreveszem a könnyáztatta arcát és az összeszorított öklét a teste mellett. – Azt hiszed, holmi bocsánatkéréssel el van felejtve minden? Két évig voltam összezárva velük, láttam őket belebetegedni a tetteidbe, láttam, ahogy elveszítik önmagukat. Azt hiszed, dühös vagyok rád? Basszus, Ingrid, itt most nem arról van szó, hogy elvetted előlem az utolsó szelet sütit. Itt három kudarcba fullandt életről beszélünk, nem valami helyettesíthető szarságról!

– Tudom, de…

– Ne mentegetőzz! Fogalmad sincs, mit tettél a meggondolatlanságoddal. Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem miattad! Fogalmad sincs… Egyszerűen fogalmad sincs semmiről! – Már patakokban folyik a könnye, és akkora hévvel beszél, hogy képes lenne nekem ugrani csak azért, hogy bebizonyítsa a fájdalmát.

Nem válaszolok. Lehajtott fejjel várom, hogy ismét kiabálni kezdjen, de helyette csak nevet. Kikerekedett szemekkel, elnyílt szájjal emelem fel a fejem, és kirajzolódik előttem húgom elfáradt, megkeseredett alakja, amint épp rázendít a leghisztérikusabb nevetésre, amit életemben hallottam.

– Nincs mit mondanod, ugye? Két év után hazajössz, és nincs semmi mondanivalód, mi? Mindjárt gondoltam – gúnyolódik.

Dühösen belerúg egy fűcsomóba, az orra alatt elküld melegebb éghajlatra, és magamra hagy. Legszívesebben utánakapnék, megragadnám a kezét, és nem hagynám, hogy elmenjen, de tudom, hogy most magányra van szüksége. Legalábbis nagyon remélem, hogy ha lehiggad, képesek leszünk normálisan, veszekedés nélkül átbeszélni a dolgokat.

***

Egy álmatlanul végigforgolódott éjszaka van a hátam mögött. Sosem esett ennyire nehezemre az alvás; a hosszú, kimerítő repülőút után alig vártam, hogy szétterüljek a puha matracon, ám amint lehunytam a szemem, a szüleim képe jelent meg előttem. Alig bírtam felfogni a látottakat, legszívesebben elfelejtettem volna mindent, amit a velük töltött idő alatt megtudtam.

Tompa zaj szűrődik be az ablakom felől, ami az udvarra néz. Kíváncsian állok fel, és elhúzom a sötétítőt. Anyámat és apámat látom, az udvar közepén állnak egymással szemben. Lehunyt szemmel, kéz a kézben hümmögnek, de nem értem, mit.

Ez beteg. Ez az első gondolat, ami az eszembe jut.

A húgom szobájához rohanok, és úgy török be hozzá, mint egy megbolondult állat. Érkezésemre felugrik, zavartan pislog, s miután megdörzsöli a szemét, megkérdezi, mi a bajom.

– Tudod, hogy ezek...

– … kint vannak az udvaron, és latinul hümmögnek? Igen, tudom – fejezi be a mondatomat nemtörődöm stílusban. – Ezért keltettél fel ilyen korán?

Heves bólogatásom láttán csak morog egyet, majd visszaesik a párnák közé. Az üres éjjeliszekrényre telepedem, kezembe fogok egy macit, és az állam alá nyomom. Figyelem, ahogy kinyitja az egyik szemét, és amikor sóhajt, tudom, hogy megadja magát. Felül, a hátát az ágytámlának veti, és még mielőtt elkezdene mesélni, a nyakáig húzza a paplant.

– Fél éve kezdték. Elvileg ekkor léptek új szintre a vallásukban, és ezért kell minden szombat reggel felverjék az egész utcát. Többen tettek már panaszt, de nem ért semmit. Egyszer még a rendőrök is kijöttek, de mivel ez a szekta dolog eléggé elfogadott az országban, nem tehettek ellene semmit, mert hát mégiscsak vallást gyakorolnak.

Ez akkor is beteg.

– Téged nem akartak belekeverni? – kérdezem némi töprengés után.

– Szerinted miért utálnak ennyire? – vág vissza fújtatva.

Szóval azért piszkálják, mert nem engedelmeskedik nekik. Büszke mosoly terül szét arcomon, magamhoz húzom karcsú testét, és átölelem. Egy pillanat erejéig ellenkezik, mintha félne tőlem, az érintésemtől, vagy magától az öleléstől, de amikor rájön, hogy nem fenyegeti semmi, görcsösen belém kapaszkodik, és úgy szorít, ahogy eddig sosem.

– Ne gondold, hogy ettől minden oké közöttünk – közli higgadtan, amikor eltávolodom tőle, és észreveszem az elkószált könnycseppeket az arcán.

– Tudom, hogy baromi sokat kell még bizonyítanom ahhoz, hogy ismét megbízz bennem – hajtom le a fejem, és bármennyire is rossz lépés ez, de elkerülöm a pillantását. Még nem tudok bűntudat nélkül a szemébe nézni. – Nehéz visszarázódnom a régi életembe, de megpróbálok minden elcseszett dolgot rendbe hozni, ezt megígérhetem.

– Hát azt remélem is – fújja ki hosszan a benntartott levegőt. – Ezt kezdhetnéd mondjuk ma is, nem?

Kijelentésére felkapom a fejem, és a beszélgetésünk során először mélyen a szemébe nézek, amiben furcsa csillogást vélek felfedezni. A szája sarkában egy kósza mosoly bujkál, és ebből tudom, hogy van még remény arra, hogy egyszer megbocsásson nekem.

Fél órával később, miután a szüleim elmentek dolgozni – anyám a pékségbe, apám a bútorgyárba – bevackolom magam az ágyamba, és a nemrég megtalált fényképalbumomat nézem. Az elején a szokásos, meztelen babaképek vannak, amiket az óvodás és az iskolás események követnek. Emlékek hada árasztja el a fejem, az összes kirándulás, ünnepség az eszembe jut. Egy üres oldal után a régi barátaim képe köszön vissza rám a pici fotókból készült montázsokról.

Milán ötlete volt, hogy minden egyes közös fotót kézzel foghatóvá tegyünk, mindenkinek kinyomtattattunk legalább háromszáz képet karácsonyra. Az utolsó közös karácsonyunkra, ha pontosabb akarok lenni.

Végighúzom az ujjam az arcokon, s még mielőtt elhullajtanám a legelső könnycseppet, összecsapom az albumot, és bevágom az éjjeliszekrény fiókjába. Összeszorítom a szemem, kócos hajamba túrok, hátha ettől kitörlődnek a felidézett emlékek a fejemből.

Lili robban be a szobámba, leül az ágyra, maga alá húzza a lábát és még mielőtt beszélni kezdene, a combjára csap, ezzel még inkább magára vonja a figyelmemet.

– Mivel nincs semmi programod mára, elmondom, mit fogunk csinálni: átmegyünk a szobámba, elrendezem a hajad, aztán pedig bemutatlak Milánnak. Nem fogadok el nemleges választ.

Zavartan mosolygok. Mikor vált ilyen parancsolgatóvá?

Beleegyező bólintásomat látva lekászálódik mellőlem, megragadja a kezemet, és maga után húz. Csak akkor eszmélek fel, amikor már egy karosszékben ülök. Ő a hátamnál áll, és jól begyakorolt mozdulatokkal a hajammal bajlódik. Megszokott vörös loboncom – ami ugyan az elmúlt két év alatt kifakult – két óra elteltével feketén omlik a vállamra. Megdöbbenek az eredmény láttán, mintha nem is én ülnék a tükör előtt. Mintha az összes gondom, bajom, rossz emlékem a vörös hajammal együtt megszűnne, a helyét pedig egy sokat ígérő élet reménye venné át.

Egy új Ingrid ül velem szemben, akinek minden vágya bebizonyítani, hogy képes felelősségteljes döntéseket hozni, aki megváltozott, és nem művel semmiféle illegális dolgot.

Illegális dolog.

Ettől a gondolattól összeszorul a gyomrom, és egy pillanatra, tényleg csak egy villanásnyi időre eszembe jut a régi életem. Ezek az illegális dolgok jelentették számomra a cipőt, amivel átléptem a határaimat. Az illegális dolgoknak köszönhetem, hogy megismertem önmagamat, hogy elfogadtam azt, aki vagyok, és hogy olyan barátokra tettem szert, akikre mindig is számíthattam – leszámítva a bolti lopást. Az illegális dolgok teljesen betöltötték az életemet, minden egyes alkalommal, amikor valami olyat követtem el, ami szabályt szeg, úgy éreztem, mintha teljesen megújulnék belülről. Felszabadító érzést nyújtottak, más emberré változtattak, elérték, hogy igazán éljek. Az illegális dolgok mások számára a veszélyt jelentették, számomra viszont egy olyan módszert, amivel kiélvezhettem az életet.

Két évvel ezelőtt ezek az illegális dolgok a lételememnek számítottak, most viszont rettegek tőlük. Félek, hogy ismét a hatalmukba kerítenek, és akkor nem lesz menekvés, már nem jutok be a katonaságra néhány szép szóval, és nem zárolják az aktámat. Nem lesz enyhítő körülmény sem. Kemény börtön vár majd rám, amit vagy túlélek, vagy...

– Hoztam neked egy inget és egy farmert. Rám nagyok, de neked biztos jók lesznek – szakítja félbe merengésemet Lili, és a kezembe nyomja az említett darabokat.

Negyed órával később már a lágyan fújó szélben sétálunk. A barátjára terelem a témát, mert minden alapvető dolgot meg akarok tudni a fiúról, hogy azért mégse úgy találkozzak vele, hogy a nevén kívül semmit sem tudok róla.

– Tavaly ilyenkor ismertem meg közelebbről, azelőtt csak azzal voltam tisztában, hogy ki ő, és mivel foglalkozik – terül szét egy álmodozó mosoly az arcán, felsóhajt, aztán zavartan folytatja. – Andival voltam, tudod, a barátnőmmel, és épp a kutyáját sétáltattuk, ami Milán bringája láttán teljesen megőrült. Megrántotta a pórázát, és egyenesen felé szaladtunk, ami miatt majdnem elütött a bicikliével. Ahogy félreugrottam, lehorzsoltam a térdem, és alig tudtam lábra állni. Milán felültetett a biciklijére, és felvitt magához, hogy lejegelje a lábam. Beszélgettünk, de nagyjából ennyi. Két héttel később Andival bementünk abba a kávézóba, ahova most is tartunk, és ahol Milán is dolgozik. Kiszolgált minket, és amikor nem volt mit csinálnia, engem nézett. Ahogy Andi kiment a mosdóba, azonnal leült a helyére. – Ennél a résznél elvörösödik, és bármennyire is keresem a tekintetét, nem néz rám, inkább az útra mered. – Rábeszélt, hogy menjek vissza záráskor, majd a kezembe csúsztatott egy szalvétát, amin rajta volt a száma. Annyira édes volt, hogy nem mondhattam neki nemet.

Elnevetem magam, és közben eluralkodik rajtam egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, amikor befordulunk egy ismerősnek tűnő utcába.

– Gitározik, és fantasztikusan énekel. Írt nekem egy dalt a szülinapomra, és ezt adta – fordult felém végre, hogy megmutathassa a nyakában lógó medált.

Elmosolyodom, de csak egy pillanatra, mert aztán a rémület teljesen ellepi a testem a nyaklánca láttán. Ismerős, túl ismerős, láttam már valahol korábban. Tekintetemmel azt a bizonyos helyet keresem, ami meghatározta az eltelt két évemet, de nem látok mást, csak egy kis kávézót, aminek Pillangó a neve. Amikor tudatosul bennem a tény, hogy ebben az utcában nincs más kávézó, sem egy olyan hely, ahol enni lehetne, felfordul a gyomrom, és csak remélni tudom, hogy az összerombolt boltot végül eladták, és a helyére ezt a kávézót építették.

Amikor belépünk, fahéjas illat csapja meg az orromat, és a nevető emberek arca egy kicsit dob a hangulatomon. Az egyik üres asztalt vesszük célba, és már majdnem ott vagyunk, amikor valaki megragadja a húgomat, maga elé fordítja, majd hosszasan megcsókolja őt.

Néhány szem rájuk szegeződik, valahonnan egy füttyszó is felhangzik. Egy pillanatig még irigykedem is rájuk, de aztán kiűzöm a feltörő, túlságosan is hasonló emlékeket, és rájuk mosolygok. Ám amikor teljes mértékben kirajzolódik előttem a húgomat csókoló, ölelő, védelmező fiú – vagy inkább férfi? – alakja, megborzongok.

Nem, nem, nem!

Ez csak egy vicc lehet, semmi több.

Arcomra fagy a mosoly. A srác úgy néz rám, mintha szellemet látna. Mintha most látna előszőr, úgy nyújtja felém a kezét, hogy bemutatkozzon.

– Milán vagyok, nagyon örülök, hogy végre megismertelek.

– Ingrid. Én is nagyon örülök – hunyom le egy pillanat erejéig a szemem.

A neve mocskos szitokszóként cseng a fülemben. Gondolatban ízlelgetem, gondosan az eszembe vésem. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy tényleg ő van előttem, inkább addig mondogatom magamban a nevét, ameddig megváltozik. Kezet rázunk. Az érintése éget, mar, legszívesebben visszahúznám a tenyeremet, mert félek, hogy sebet ejt rajtam a húroktól kemény bőre, de nem tehetem, az túl feltűnő lenne.

– Sokat hallottam már rólad – préselem ki magamból, csak hogy oldjam egy kicsit a feszültséget.

– Remélem, csak jót. – Meglepően nyugodt a hangja, picit mélyebb, mint ahogyan emlékeztem rá, de a hanglejtése nem változott.

Helyet foglalunk az asztalnál, Milán felveszi a rendelésünket, és egy gyors csók után távozik. Még mindig képtelen vagyok a gondolkodásra, teljesen lefagytam. A húgom csilingelő hangja az, ami egy kicsit kiszakít a gondolataim közül, de nehezen tudok rá figyelni.

– Hát nem megmondtam? Fantasztikus srác!

Titkos, szerelmetes pillantást vet rá, és úgy tesz, mintha senki sem venné észre, de én látom, és legszívesebben kitörölném az emlékezetemből. Eddig sem hittem a véletlenekben, mindig azon voltam, hogy megtaláljam a dolgokban a logikát és a kapcsolatot, de most gondolni sem merek erre. El akarom hinni a nemrég elmesélt történetet: Milán tényleg csak véletlenül ütötte el, Andival pedig tényleg csak véletlenül jöttek épp ebbe a kávézóba, Milán véletlenül dolgozik abban a kávézóban, aminek a helyében régen egy olyan kisbolt állt, amit két évvel ezelőtt kiraboltunk, és csak remélni merem, hogy ezeknek még csak véletlenül sincs semmi közük hozzám.

– Két sütemény és két fekete kávé rendel – érkezik meg gondolataim tárgya, majd helyet foglal a húgom mellett.

Átkarolja, arcon csókolja, majd mereven bámulni kezdi a telefonját, és ajkán ott van az a jellegzetes, kisfiús, Milános mosoly. Lehunyom a szemem, ám ezzel csak azt érem el, hogy magam előtt látom a két évvel ezelőtti énünket.

– Lia mondta, hogy egy katonai táborban töltötted az elmúlt két évedet – hallom meg élcelődő hangját, amitől megfeszülök. – Katona szeretnél lenni?

Eleinte el sem jut a tudatomig, hogy kérdez valamit, leakadok húgom új, eddig sosem hallott becenevén. Utálta, ha valamilyen formában lerövidítettük a nevét, valamiért az idegeire ment, de sosem mondta el, miért. Úgy tűnik, ez is egy olyan dolog, amiben sikerült megváltoztatnia őt.

Úgy tesz, mintha nem tudná, és érdeklődik, mintha mi sem lenne természetesebb. Elsötétül a tekintetem, legszívesebben betörném a képét, de muszáj megálljt parancsolnom magamnak, hisz mégiscsak közterületen vagyunk. Lili is meghökken, hallom, ahogy elakad a szava. Kezét barátja vállára helyezi, és édesen mosolyog rá.

– Szerintem ezt nem most kellene megbeszéljé… – kezdi, de félbeszakítom.

– Nem, dehogy, semmi baj – mosolygok. – Tulajdonképpen tényleg katona szeretnék lenni, az elmúlt egy évben a fronton is voltam, de kötelező volt részt vennem ebben, és az egy év felkészítőben is.

– Hogy érted azt, hogy kötelező?

Lesüti a szemét, a mosolya pedig megváltozik: már nem is olyan ártatlan és gyermeteg, mint néhány pillanattal ezelőtt, sokkal számítóbb és határozottabb. Irányítja a beszélgetést, és a kérdéseivel azokat a válaszokat csikarja ki belőlem, amit hallani akar.

Mintha nem is Milán ülne velem szemben. Régebben nem volt ilyen előrelátó és domináns, sokkal inkább naiv és kiszámítható, többnyire a háttérben maradt, és nem mozdult onnan, mert a döntéseivel csak elrontotta a helyzetünket. A mostani viselkedése sokkal inkább Marcira illik.

– Gyerek voltam, hagytam magam befolyásolni, és a barátaimmal betörtem egy kisboltba – felelem kimérten, s nem hagyom, hogy további kérdésekkel bombázzon. – Börtön helyett viszont kaptam egy ajánlatot. A bíróságon megtudták, hogy a történések előtt voltam néhány katonai edzőtáborban, ahol egészen jó véleménnyel voltak rólam, így valamilyen úton-módon elintézték, hogy ne felfüggesztettet kapjak, hanem egy lehetőséget bekerülni a katonai felkészítőbe, amit ha sikeresen végigcsinálok, akkor mehetek misszióba is. Az eset viszont rádöbbentett arra, hogy mindaddig nem jó emberekben bíztam meg, így most, hogy itthon vagyok, nem fogom ismét elkövetni ezt a hibát.

Mosolyom láttán elakad a szava. Remek, ez volt a cél. Nagyot kortyol húgom kávéjából, ezzel is leplezve, mennyire nem tetszik neki a válaszom. Közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét, igyekszik úgy tenni, mintha ezek a szavak nem sértették volna vérig.

Őszinte voltam, és nem akarom hamis ábrándokban ringatni őt. Attól még, hogy itthon vagyok, még nem jelenti azt, hogy minden ott folytatódik, ahol annak idején abbamaradt.

A pincérnő menti meg őt attól, hogy bármit is mondjon. Ahogy megáll mellettünk, a srác elé nyomja az irattartót és a golyóstollat, majd még mielőtt elmenne, csak ennyit mond:

– Marci már hátul van, pakol. Írd alá gyorsan, és állj be helyettem, hogy tudjak menni.

– Ne cseréljünk? – pillant fel rá, miután odafirkantja a lap aljára az aláírását.

– Nem, nincs sok, Marci megoldja. Csak felügyelnem kell a dolgokat, mert eléggé drága az áru, nem szabad, hogy valami ne a papír szerint történjen. – Ezzel távozik.

Milán sóhajt egyet, Lilihez fordul, és a fülébe suttog. Felém is intéz egy-két szót, de nem értem őket, az agyam teljesen leáll, és magamban csak egy szót mantrázok: Marci. A lány kétszer is ezt a nevet mondta, és nem tudok másra gondolni, csak rá.

Amióta itthon vagyok, minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam őt a fejemből. Eddig sikerült is, most viszont úgy érzem, minden gondolatom csak és kizárólag körülötte forog. Mintha ismét beköltözne a tudatomba, de most nem ideiglenesen, hanem véglegesen.

Magam előtt látom azt a szép, ívelt, borostás arcát, amit imádtam, a zöld szeme csillogását, amitől mindig megremegett a térdem, és hallom, ahogy rekedtes hangon a nevemet mondja, miközben a nyakamat csókolja, és...

Elég lesz már!

Ezektől az emlékektől teljesen elvesztem a fejem. Nem bírok gondolkodni, a szívem őrült ritmusban kezd verni. A tenyeremet az asztal takarásában a térdemre helyezem, hogy ne tűnjön fel nekik, mennyire remegek.

Milán feláll, távozni készül, ám még mielőtt ellépne az asztalunktól, megragadom a kezét. Felém fordul, kérdőn néz rám, és a szemében végre felfedezem azt a csillogást, amit már annyira hiányoltam.

– Itt van? – Csak ennyit kérdezek, a két szó mögött viszont annyi érzés és gondolat lapul, amit ép ésszel alig lehet felfogni.

Nem szól semmit, csak néz, és tudom, hogy a kérdésemben ott van a válasz is: itt van. Nekem meg jobb lenne, ha minél hamarabb eltűnnék innen. A húgomra pillantok, aki értetlenül áll a helyzet előtt. Talán jobb is, ha semmit sem tud. Nem nekem kéne elmondanom neki, hogy a barátja egy csaló, és igazából nem is szereti. Mert hogy nem szereti, abban egészen biztos vagyok. Ismerem Milánt annyira, hogy tudjam, mikor érez igazán, és mikor csak kényszeríti magát arra, hogy szeressen. Most az utóbbit látom rajta.

– El kell innen tűnnünk! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően Lilinek, és már állok is fel a helyemről.

– Miért is? – vonja fel kérdőn a szemöldökét, és egy tapodtat sem mozdul, szilárdan áll a barátja mellett, aki kétségbeesetten kapkodja köztem és a húgom közt a fejét.

– Lili, kérlek – ragadom meg a kezét, amit azonnal kiránt a szorításomból. – Meg fogom magyarázni, csak tűnjünk már el!

– Tényleg le kellene lépnetek – áll mellém Milán.

Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, de nincs sok időm arra, hogy furcsálljam a hirtelen váltást. Ez a pár perces szarakodás épp elégnek bizonyul ahhoz, hogy ő belépjen az egyik ajtón.

Ledöbbenek.

Ugyanaz a titkokkal telt, megfejthetetlen tekintet, ugyanaz az arc, ugyanaz a test, ugyanaz a megjelenés, én pedig ugyanúgy, ahogy mindig, teljesen lefagyok, mozdulatlanná válok, és csak őt figyelem. Őt, akit gyűlölnöm kéne, most viszont mégis úgy érzem, mindent meg tudnék tenni érte. Tényleg mindent.

Leesett állal nézek végig rajta, nem tudok betelni a látványával. Ugyanaz, aki volt, mégis férfiasabb, sármosabb, lélegzetelállítóbb. Ugyanakkor látom rajta – talán a megjelenésében, talán a mozdulataiban –, hogy valami nincs rendben. Az arca megviseltnek tűnik, a szeme alatt karikák húzódnak, napbarnított bőre és fekete haja néhány évet rátesz az életkorára.

Egy pillanat erejéig összekapcsolódik a tekintetünk. Meglepődve pislog rám, teljesen lefagy, és kiesik a kezéből a tőlem kapott amerikai zászlós kendője, ami pillanatokkal ezelőtt még a fejére volt kötve. Haja a homlokára hull, néhány tincs eltakarja a szemét, így nem tudom megfejteni a pillantását. De nem is akarom.

Megragadom húgom kezét, elszakítom őt a barátjától, és már rohanunk is. Úgy szaladok, mint a legutolsó akcióban, Lili alig tudja tartani velem a tempót. Akkor állunk meg, amikor elérjük a legközelebbi buszmegállót. Legnagyobb szerencsénkre épp most érkezik az egyik városi járat, amire húgom akarata ellenére is azonnal felpattanunk. Rengetegen vannak, alig férünk el, így sikeresen el tudom kerülni a követelőző tekintetét. Ebben a pillanatban nem tudnék válaszolni a kérdéseire.

Az ablak felé fordulok, és Marcit veszem észre a járdán. Tekintetével keres, kutat, de nem talál, isteni szerencse, hogy nem lát be a buszba, nekem viszont maga a tény, hogy felismert, elegendő ahhoz, hogy egy csomó keletkezzen a torkomban, és pillangók repdessenek a gyomromban.

Az utolsó tábori heteimben egyetlen célt tűztem ki magam elé: bármi is történjen, el kell kerülnöm Marcit. Már a második nap kudarcot vallottam.