7/04/2020

Első fejezet - Ingrid

Május közepén talán a legszebb a napfelkelte a Krím-félszigeten, és a kora reggeli edzéseknek hála minden pillanatát kiélvezzük. A fehér rövid ujjú pólóm, a terepszínű egyen nadrágom és az ütött-kopott surranóm van rajtam, délelőtti bemelegítőn ez a megengedett viselet. A hajamat feszes copfban a fejem búbjára kötöttem, és kontyot csavartam rá, hogy az őrnagy semmi kivetnivalót ne találjon a megjelenésemben.
– Osztag! Sorakozz! – kiált fel az őrnagy rekedtes, mogorva hangon.
Heves szuszogás és lábdobogás töri meg a táborhely csendjét. Annak ellenére, hogy ez az utolsó délelőttünk itt, az őrnagy nem engedi, hogy kipihenjük magunkat a hosszú repülőút előtt, ugyanolyan keményen vezeti le a bemelegítést, mint ahogy az összes többi napon tette. Az utasítását követően felkészülünk az edzés második fázisára, a fegyvergyakorlatra. Ugyan a gyakorló pisztolyt közel sem olyan jó érzés fogni, mint egy Norincot, mégis felkészíti a használóját arra, hogy éles helyzetben egy akármilyen egylövetű kis fegyverrel boldoguljon.
Az őrnagy merev testtartása fegyelemre int minket. Kimért léptekkel sétál végig előttünk, és miközben hátul összekulcsolja a kezét, mindenkit jól megnéz magának, mintha az eszébe akarná vésni az arcvonásainkat. A tekintetéből semmit sem lehet kiolvasni, nem tudjuk, kiről mi a véleménye. Az őrnagy nemcsak csoportosan edzett minket, hanem mindenkire külön figyelmet szentelt, és azt a folyamatot gyakoroltatta velünk többször úgy a felkészítésen, mint a misszióban, amiben nem voltunk elég jók. Ennek ellenére mégsem alakított ki egyikünkkel sem bizalmas viszonyt, végig megtartotta a kellő távolságot. Csak akkor tett kivételt, ha az illető elhagyta magát, és nem hozta a kétszáz százalékot a gyakorlatokon.
Az őrnagy mély levegőt véve adná ki a feladatunkat, ám a szó a torkán akad, amint meghallja a fülsüketítő szirénát a tábor központi épületéből. Ezt a hangot csak akkor hallottuk, amikor két ember az ellenséges csapatból beszökött feltörte a rendszerünket. Ahogy nagyjából tudatosul bennünk ez a gondolat, mind a húszan rohanni kezdünk az épület felé. A magasságomnak köszönhetően alapból én vagyok a legkisebb, így utolsóként rohanok a többiek után.
Egy katona első és egyben legfontosabb szabálya: minden titok a részletekben rejlik. A számtalan gyakorlati feladatnak hála már automatikusan végignézek a tábor területén, a három bungalón, ahol a katonák és a személyzet szokott aludni, a főépületen, ahol az eszközök, a központi szobák és a gyakorlóterem helyezkedik el, valamint az étkezdén is, hátha észreveszek valami szokatlant a környéken, ami megmagyarázhatja a riasztást. A tekintetem végül megakad a mögöttem lazán sétáló őrnagyon. Felhúzott szemöldököm látván nekem édes mindegy stílusban megrántja a vállát, ebből egyből rájövök, hogy valami nem stimmel. Ha komoly a helyzet, ő lenne az első, aki az épület felé rohan. Blöff, ugrik be hirtelen, és egyszerre tölt el a megnyugvás és a harag meglepően kellemes egyvelege. Kósza mosollyal az arcomon ingatom meg a fejemet.
Persze, utolsó nap csesszünk ki ezekkel a bolondokkal, hátha rájuk hozzuk a frászt.
–  Tóth! Induljon meg! – szól rám rezzenéstelen arccal.
Értem a célzást. Attól függetlenül, hogy én előbb gondolkodom, és utána cselekszem, még nem jelenti azt, hogy fel kell fednem az esemény valódi okát. Beleélve magam a kapott szerepembe, erősebben szorítom a pisztolyom markolatát, amit a bemelegítő után amúgy is használtam volna. A többiek már majdnem az épület előtt állnak, gyorsabbra kell vennem a tempót, hogy utolérjem őket.
A csapat egy emberként torpan meg a küszöb mögött, és az ajtó előtt álló hirtelen lenyomja a kilincset és kicsapja az ajtót. Amint berobbanunk a terembe, döbbenten meredünk az ünnepi reggelinkre, a mögöttük sorakozó szakácsnőkre, és a táborvezetőkre.
Mi a franc?
Mindenre számítunk, csak egy ilyen ünnepi fogadtatásra nem. A minimális dekoráció és a mosolygó személyzet színt visznek a komor hangulatú helyiségbe: a levakolt, festetlen falak mintha sokkal világosabbak, fényesebbek lennének, az ablakon beáramló fény, a fűszeres, friss illat csak fokozza a hangulatot. A hét méteres asztalon olyan fogás pihen, amit csak karácsonykor meg újévkor készítettek, a sarokban lévő pulton pedig négy üveg pezsgő áll.
Csak most tűnik fel néhányunknak, hogy a hosszú asztal terítőjének lelógó részén betűk sorakoznak egymás után. Az egyik katonatársam magára vállalja a szónok szerepét, mindenkit oldalra küld, aztán hangosan, tagoltan felolvassa a szöveget.
2014-2016-os tartalékos csapat.
–  Díszvacsora helyett dísz reggeli. Már ezért megérte két évig itt dekkolni – kotyogja be valaki, és mindenkiből szinte egyszerre tör fel a röhögés.
Sokkal felszabadultabb a hangulat, mint néhány perccel ezelőtt, amikor még kissé feszengve, dermedten álltunk a pályán az őrnagy utasításaira várva. Hangzavar tör ki, a fiúk többsége megtámadja a szendvicses tálcákat, a lányok meg inkább csendben várják, hogy letisztuljon a terep az asztalnál.
Elveszek egy pohár pezsgőt az egyik tálcáról, majd belekortyolok a keserű, aranyló italba. Fél évvel ezelőtt ittam utoljára alkoholt, és most úgy érzem, mintha méreg lenne: szétárad a testemben, felmegy egészen a fejemig, aztán onnan lenyargalva kellemes borzongással fut végig a hátamon.
Megpillantom Izát, az egyik szobatársamat, és azonnal feltűnik, hogy ismét ő az, aki az ötfős csoportosulás középpontjában áll. Iza mindig is értett a beszédhez, képes volt órákig lefoglalni a társaságot, ha épp két edzés között nem volt mivel elütnünk az időt. Amint bekapcsolódom a beszélgetésbe, egyből rájövök, hogy a múlt heti bogaras esetünket meséli a fiúknak.
– Lényeg a lényeg, sikerült annyira elbogarasodnunk, hogy konkrétan minden négyzetcentiméterben volt legalább két hangya. Én hoztam fel azt az ötletet, hogy készíthetnénk tejes-cukros keveréket, mert azt nagyon szeretik. Ezzel még nem is lett volna baj, ha Panka nem lép bele, és nem önti magára az egész löttyöt, ami már tele volt döglött bogarakkal. Akkorát visított szegény, hogy az egész szoba egy emberként küldte el a jóédesanyjába.
Egyszerre nevetünk fel, de olyan hangosan, hogy szinte mindenki minket néz. Az őrnagy ezt a pillanatot tartja megfelelőnek arra, hogy megkocogtassa a poharát, és szót kérjen. Megköszörüli a torkát, mosolyra húzza a száját, majd miután végignéz rajtunk, hozzákezd.
 – Ilyennek talán csak akkor láttalak titeket, amikor karácsonykor megengedtem, hogy piáljatok – ereszt meg egy enyhe mosolyt, ami abban a pillanatban eltűnik az arcáról, mihelyst jobban belevésném az emlékeimbe. – Nem szeretném sokáig húzni a szót, eleget társalogtunk az elmúlt két évben. Nyolckor indul a repülő a városból, most – pillant az órájára – negyed hét van. Fél hétig lehet vadulni, de csak úgy, hogy utána felengedjenek a repülőre.
Két fiú néhány méterre előttem szinte szinkronban dugják a hátuk mögé a pezsgőspoharat. Ők azok, akik sosem bírnak magukkal, akiknek a nem mindig igent jelent, és akik ahogy meghallják a pia szót, máris ugranak. Hiába, az ember akkor sem fog teljes mértékben megváltozni, ha éveket tölt el egy kemény katonai táborban.
Az őrnagy felemeli a poharát, és egy olyan elismerő mosollyal dönti felénk, amit eddig csak elvétve villantott meg nekünk. Megtapsoljuk, aztán folytatjuk a félbemaradt tevékenységünket.
Leteszem az üres poharat, elveszek a tányérról egy szendvicset, aztán gondolkodás nélkül kimegyek. Kellemes illatok furakodnak az orromba, a honvágy gondolata elárasztja az egész bensőmet. Az étkező hátoldalához sétálok, leülök a fűbe, és a hátamat a hideg falnak döntöm. Felhúzom a lábam, megtámasztom rajta a könyököm, az arcomat pedig a kezembe temetem, és csak gondolkodom.
Talán az a pár korty pezsgő árthatott meg, mindenesetre úgy érzem, mintha ezer tűvel szurkálnák a fejemet. Bár lehet, nem is az ital a hibás, inkább az egyre inkább növekedő emlékhalmaz rombolja le a kedvemet.
– Mindenki bent van, isznak, mint a gödények, te meg itt ülsz, a kezedben egy félig megevett kenyérrel, és csak meredsz magad elé – hallok meg egy ismerős, méltatlankodó hangot, mire elnevetem magam. – Ingrid, veled bajok vannak.
Csak akkor veszem észre a kezében lévő pezsgőspoharat, amikor egy hatalmas nyögés kíséretében helyet foglal mellettem.
– Isten nem bottal ver, hanem veled, Lénárd. Inkább elviselem a botot, ha nem probléma – szólok oda, s bár nem látom, tudom, hogy inkább grimaszol visszavágás helyett.
– Amikor elkezdünk beszélgetni, kisebbségi komplexusom támad, pedig majdnem egy fejjel magasabb vagyok nálad – zsörtölődik, de hallom a hangján, hogy mosolyog.
Erre inkább nem felelek. Fejem a vállára hajtom, és lehunyt szemmel szívom be a szevasztopoli tavasz kellemes illatát. Egész távol vagyunk a várostól, nem jön el idáig a szmog és a füst, ami elcsúnyítja a félsziget legnagyobb részét.
– Összepakoltál már? – kérdezem tőle, miután elfogyasztom a szendvicsem maradékát.
– Egy félig szakadt táskám van, két törölközőm, pár bokszerem és zoknim, plusz a váltás ruhák. Ezen nincs mit pakolni – adja meg a választ olyan hangsúllyal, mintha ez magától értetődő lenne, és közben megrántja a vállát.
Persze, mert én tökéletesen tisztában vagyok a ruhatárával.
– Áh, tudtam, hogy itt talállak titeket! – áll meg előttünk Iza csípőre tett kézzel. – A csajokkal megyünk pakolni, nem jössz te is? Bár ha még romantikázni szeretnétek, akkor csak nyugodtan, én nem is zavarok tovább – vigyorog ránk sejtelmesen, és meg sem várja a válaszomat, azonnal eltűnik előlünk.
Időm sincs az orrára kötni – a fene tudja már, hányadszorra –, hogy Lénárddal semmi közünk sincs egymáshoz, csak azért vagyunk ilyen jóban, mert ő is debreceni, és néhány évvel fölöttem járt az iskolában. Fél év telt el a felkészítőből, akkor csatlakozott hozzánk. Az első napján igyekeztem elkerülni őt, másnap viszont megállt mellettem, felhúzott a földről, és elérte, hogy kizárjam a külvilágot, és felejtsem el az otthoni bajokat. Erre még az őrnagy sem tudott rávenni, pedig neki igazán jó a meggyőzőképessége. Ha ezt akkor, a felkészítő alatt nem teszi meg, ki tudja, hol lennék most, és milyen állapotban lennék lelkileg.
– Inkább menj, még mielőtt tovább fűzi a nemlétező szerelmi életünket – röhög fel mellettem Lénárd, majd gyengéden letol a válláról. Felállva a kezét nyújtja nekem, mire hálás félmosollyal elfogadom a jobbját.
– Őt ismerve, az már rég nem szerelmi, hanem nemi – nevetek, és egy kósza hajtincset tűrök a fülem mögé.
Játékosan meglöki a vállam, zsebre vágja a kezét, és elindul a saját lakrésze felé. Két kisebb épület van még a tábor helyiségben: két ház, amiben egy-egy nagyobb szoba, valamint zuhanyzó van. A szobánkba hat ágyat zsúfoltak, alig tudunk tőlük lépni, így a legtöbb időnket kint töltöttük, most viszont mindenki bent van, a csomagját rendezi. Amikor belépek az ajtón, egy beszélgetésbe csöppenek.
– ... habfürdőt veszek, majd három órán keresztül ki sem szállok a kádból. Közben bort iszom, elolvasok egy erotikus regényt anyám titkos ládájából, aztán csak hagyom, hogy a bennem élő nő újra a felszínre törjön – lelkendezik az egyik, és az arcára van írva, mennyire várja már a megálmodott pillanat beteljesedését.
Intek egyet, amikor észrevesznek, de nem megyek oda hozzájuk, inkább az ágyamhoz lépek, kihúzok alóla egy kartondobozt, amiben a cuccaim vannak, valamint a hátizsákomat, amivel még iskolába jártam. Minden alsóneműt és zoknit beledobok a kisebbik zsebébe, a pólókat és a nadrágokat pedig a nagyobba.
Alig húzom be a cipzárt, Iza máris megszólít.
– Neked mik a terveid, Ingrid?
Aliz, a másik szobatársam időt sem hagy válaszolni, rögtön Iza szavába vág. Mint mindig, most is a legkedvesebb, legszeretnivalóbb arcát mutatja, amit annyira imádok.
– Egy kis bankrablás, füvezés, vagy bármi, ami még nincs kipipálva a képzeletbeli listáján. A kisbolt tönkretétele után ezek jönnek sorban, nincs igazam?
Egy pillanat erejéig elborul az agyam. A fejemben végigmegy egy mi lenne, ha gondolatmenet: képen törlöm, a földön köt ki, és alig tud mozogni. Egy-két ütés után mindene sajogna, és könyörögne a bocsánatomért, amit soha a büdös életben nem fog megkapni. Már csak azért sem, mert soha nem volt hozzám egy jó szava, arról nem is beszélve, hogy mindig keresztezte a számításaimat, és ott bántott, ahol a legjobban fájt.
Vissza akarok vágni. Már szóra is nyitom a számat, de aztán úgy döntök, semmi értelme veszekedni vele. Valószínű, hogy a repülőút után a hírét sem fogom hallani, így feleslegesen törném magam rajta. Inkább egy mosollyal jutalmazom, és oda sem figyelek arra, amit ezután mond a többieknek.
A hátamra veszem a táskám, a hónom alá fogom a téli kabátomat, és szó nélkül elhagyom a szobát. Észreveszem az ebédlő felé tartó Lénárdot, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak a látványán. Utána kiáltok, és amikor megfordul, integetek neki. Vigyorogva szaladni kezdek, majd ahogy beérem, szóvá teszem a málhás szamár kinézetét. Szemét forgatva indul el az eredeti célja felé, a válaszát magában tartja, ami talán jobb is. Együtt megyünk be a helyiségbe, és az egyik asztalnál várjuk meg, hogy a többiek is megérkezzenek.

7/03/2020

Prológus

Prológus

Kedves Marci!
Ez a második levél, amit neked írok azóta, hogy a katonai táborban vagyok, de az elsőt még a felcímkézés előtt a tűzbe dobtam.
Talán azért írok most, mert ma van a 19. születésnapom, és egyszer azt ígérted, hogy ha betöltöm ezt a majdnem kerek évet, akkor megkéred a kezem.
Marci!
Az utóbbi napokban megállás nélkül csak te jársz a fejemben, pedig az elmúlt két évben azon fáradoztam, hogy teljes mértékben kiiktassalak a gondolataim közül. Megtanultam, hogyan kezeljem a létezésedet és magát a tudatot, hogy neked köszönhetem a tábori kiképzést is. Megtanultam, hogyan fojtsam magamba az irántad táplált érzéseimet.
Tudod, bármennyire is utállak, tulajdonképpen hálával tartozom neked. Meg egy erős jobbegyenessel. Igen-igen, jól olvasod, hálával. Hálával azért, mert a kapcsolatunkkal szebbé varázsoltad a fiatalkoromat, és mert bebizonyítottad, hogy abban lehet a legnagyobbat csalódni, akit igazán szeretünk.
Tudod, sokáig nagyon gyűlöltelek. Nem azért, mert belerángattál a rosszba, hanem mert a bíróságon mindent rám kentél. Azzal győzködtem magam, hogy nem tudtad a titkomat, nem tudtad, mennyire fontos lenne az, hogy ne történjen velem semmi olyan, ami miatt bíróságra kerülhetek. A rajtaütés és az ítélet között eltelt néhány napban végig magamat okoltam, és ez a gondolat hosszú hetekig kísértett. Aztán rájöttem valamire. Rájöttem, hogy nem kellett volna belekeverned engem, függetlenül attól, hogy tudod vagy nem tudod a jövőbeni terveim részleteit. Nem kellett volna azt mondanod, hogy az egész az én ötletem volt, csakhogy ne kapj akkora büntetést. Mindig hangsúlyoztad, mennyire szeretsz, és hogy sosem ártanál nekem, mégis pislogás nélkül közölted Debrecen legtehetősebb ügyvédei és bírója előtt, hogy én találtam ki az egész „raboljunk ki egy kisboltot” tervet.
Fogalmam sincs, ki intézte el, hogy zárolják az aktámat, és azt sem tudom, miért, de már nem is lényeges. Az sem érdekel, hogy hogyan jutottam a vádlott szerepéből a katonai felkészítő táborba, de az egészen biztos, hogy hálás vagyok neki. És neked is. Ha nem köpsz be, ha nem kensz rám mindent, talán be sem jutok abba a katonai edzőtáborba, ahova azóta szeretnék bekerülni, amióta a szemem előtt verték félholtra az egyik osztálytársamat.
Sokáig amúgy bűntudatom volt amiatt, amiért nem számoltam be neked arról, hol töltöm a hétvégéimet. Úgyis ellenezted volna, így könnyebb volt hazudni, mint mesélni az edzőtáborokról. Szerinted a lányoknak egy irodában a helyük, nem a frontvonalon, nem értetted volna meg, miért szeretnék ennyire katona lenni.
Az egy év felkészítés és az egy év misszió végül olyan gyorsan repült el, mintha csak két hét lett volna, és bánom, hogy az első hat hónapot azzal töltöttem, hogy nem koncentráltam teljes mértékben az őrnagy utasításaira, és semmit sem csináltam úgy, ahogyan azt elvárták tőlem. Abban a huszonnégy hétben csak a történteken kattogott az agyam.
Ha nem jelenik meg Lénárd, és nem rángat ki ebből a helyzetből, akkor még mindig vonakodnék, és a történteken rágódnék, nem lenne száz százalékos a teljesítményem. Jó volt egy ismerős alakkal átvészelni az edzéseket, még akkor is, ha Debrecenben csak köszönőviszonyban álltunk egymással. Azt hiszem, ha ő nincs mellettem, nem tartanék most ott, ahol vagyok. Ha nem áll mellém, beleroppantam volna az őrnagy kínzásaiba edzéseibe.
Két hét van az indulásig, és újra rád gondolok. Milyen volt a közmunka? Fájt? Tuti nem annyira, mint nekem a két kilométeres körök a tábor területén reggel fél hatkor. Vajon most mivel foglalkozol? Te is megváltoztál? Nem mintha túlzottan érdekelne, tulajdonképpen annyira el akarlak kerülni, mint egészséges ember a pestist. Annak ellenére, hogy megbocsátottam, még egyáltalán nem akarom, hogy ismét az életem részévé válj. Új életet akarok, Marci. Új életet, új lehetőségekkel, új emberekkel, de nélküled.
Most, hogy leírtam neked ezeket, már nem sajog annyira a szívem. Eddig bűntudatom volt a korábbi viselkedésem miatt. Sokszor úgy elküldtelek a világ másik felére, hogy magam is meglepődtem, milyen mocskosan tudok beszélni. Csak azt akarom mondani, hogy légy boldog, és ne keress! Bármennyire is imádtam veled lenni, jobb nekünk külön. Jobb, ha ezután külön éljük az életünket, mert hiába alkottunk korábban jó csapatot, ha minden közös ötletünknek kudarc lett a vége. Mint ahogyan a bolti lopásnak is.
Szeretlek. Szerettelek.
Remélem, olyan az életed, amilyen mindig is szeretted volna, hogy legyen.
Ingrid

Négybe hajtom a papírt, és ügyelek arra, hogy a szélei tökéletesen elfedjék egymást. Az ujjaim megremegnek, ahogy belecsúsztatom a borítékba a levelet. Mélyet sóhajtva állok fel a székemről, vigyázok, hogy még véletlenül se lökjem meg, mert akkor hangos robajjal csúszna arrébb a márványon, és felzavarnám vele a szomszéd szobában alvó őrnagyot. Besurranok a konyhába, elveszem a tűzhely mellől az egyik vihargyújtót, és ugyanolyan csendben elhagyom a bázis központi részlegét.
Hajnali öt körül járhat az idő, de már elég világos van ahhoz, hogy ne kelljen elővegyem a zsemlámpámat. A táborhelyiség keleti sarkához megyek, ott van kirakva kövekből egy kis tűzhely, ahol alkalmanként húst szoktunk sütni. Törökülésben elhelyezkedem az egyik kövön, ügyelek arra, hogy a nadrágom ne érjen bele a hamuba. Kiveszem a zsebemből a gyújtót, néhányszor bekapcsolom, tesztelem, hogy működik-e, de igazából ezzel csak az időt húzom, nem merem azonnal megtenni. Hirtelen felindulásból írtam a levelet, ám ezt sem fogom elküldeni, épp úgy, ahogy az előzőt sem.
Meggyújtom a boríték sarkát, de még időben elfújom a lángot. Összeszorul a szívem, ha csak arra gondolok, milyen érzéseket váltott ki belőlem ismét a nevének leírása a fehér lapra. Könnyek szúrják a szemem, mégsem sírok. Nem tudok. Másfél évvel ezelőtt tettem utoljára, és azóta egyszer sem éreztem rá kényszert. Fogalmam sincs, mi ütött ma belém, de nem tetszik ez az állapot.
Végül hezitálva nyomom le a gyújtó gombját, figyelem, ahogy az egyre nagyobbodó láng teljesen elborítja a levelemet. A gömbölyű betűk a szemem előtt válnak porrá a felcímkézett borítékon. Épp úgy, ahogy az érzéseim is Marci iránt.