7/03/2020

Prológus

Prológus

Kedves Marci!
Ez a második levél, amit neked írok azóta, hogy a katonai táborban vagyok, de az elsőt még a felcímkézés előtt a tűzbe dobtam.
Talán azért írok most, mert ma van a 19. születésnapom, és egyszer azt ígérted, hogy ha betöltöm ezt a majdnem kerek évet, akkor megkéred a kezem.
Marci!
Az utóbbi napokban megállás nélkül csak te jársz a fejemben, pedig az elmúlt két évben azon fáradoztam, hogy teljes mértékben kiiktassalak a gondolataim közül. Megtanultam, hogyan kezeljem a létezésedet és magát a tudatot, hogy neked köszönhetem a tábori kiképzést is. Megtanultam, hogyan fojtsam magamba az irántad táplált érzéseimet.
Tudod, bármennyire is utállak, tulajdonképpen hálával tartozom neked. Meg egy erős jobbegyenessel. Igen-igen, jól olvasod, hálával. Hálával azért, mert a kapcsolatunkkal szebbé varázsoltad a fiatalkoromat, és mert bebizonyítottad, hogy abban lehet a legnagyobbat csalódni, akit igazán szeretünk.
Tudod, sokáig nagyon gyűlöltelek. Nem azért, mert belerángattál a rosszba, hanem mert a bíróságon mindent rám kentél. Azzal győzködtem magam, hogy nem tudtad a titkomat, nem tudtad, mennyire fontos lenne az, hogy ne történjen velem semmi olyan, ami miatt bíróságra kerülhetek. A rajtaütés és az ítélet között eltelt néhány napban végig magamat okoltam, és ez a gondolat hosszú hetekig kísértett. Aztán rájöttem valamire. Rájöttem, hogy nem kellett volna belekeverned engem, függetlenül attól, hogy tudod vagy nem tudod a jövőbeni terveim részleteit. Nem kellett volna azt mondanod, hogy az egész az én ötletem volt, csakhogy ne kapj akkora büntetést. Mindig hangsúlyoztad, mennyire szeretsz, és hogy sosem ártanál nekem, mégis pislogás nélkül közölted Debrecen legtehetősebb ügyvédei és bírója előtt, hogy én találtam ki az egész „raboljunk ki egy kisboltot” tervet.
Fogalmam sincs, ki intézte el, hogy zárolják az aktámat, és azt sem tudom, miért, de már nem is lényeges. Az sem érdekel, hogy hogyan jutottam a vádlott szerepéből a katonai felkészítő táborba, de az egészen biztos, hogy hálás vagyok neki. És neked is. Ha nem köpsz be, ha nem kensz rám mindent, talán be sem jutok abba a katonai edzőtáborba, ahova azóta szeretnék bekerülni, amióta a szemem előtt verték félholtra az egyik osztálytársamat.
Sokáig amúgy bűntudatom volt amiatt, amiért nem számoltam be neked arról, hol töltöm a hétvégéimet. Úgyis ellenezted volna, így könnyebb volt hazudni, mint mesélni az edzőtáborokról. Szerinted a lányoknak egy irodában a helyük, nem a frontvonalon, nem értetted volna meg, miért szeretnék ennyire katona lenni.
Az egy év felkészítés és az egy év misszió végül olyan gyorsan repült el, mintha csak két hét lett volna, és bánom, hogy az első hat hónapot azzal töltöttem, hogy nem koncentráltam teljes mértékben az őrnagy utasításaira, és semmit sem csináltam úgy, ahogyan azt elvárták tőlem. Abban a huszonnégy hétben csak a történteken kattogott az agyam.
Ha nem jelenik meg Lénárd, és nem rángat ki ebből a helyzetből, akkor még mindig vonakodnék, és a történteken rágódnék, nem lenne száz százalékos a teljesítményem. Jó volt egy ismerős alakkal átvészelni az edzéseket, még akkor is, ha Debrecenben csak köszönőviszonyban álltunk egymással. Azt hiszem, ha ő nincs mellettem, nem tartanék most ott, ahol vagyok. Ha nem áll mellém, beleroppantam volna az őrnagy kínzásaiba edzéseibe.
Két hét van az indulásig, és újra rád gondolok. Milyen volt a közmunka? Fájt? Tuti nem annyira, mint nekem a két kilométeres körök a tábor területén reggel fél hatkor. Vajon most mivel foglalkozol? Te is megváltoztál? Nem mintha túlzottan érdekelne, tulajdonképpen annyira el akarlak kerülni, mint egészséges ember a pestist. Annak ellenére, hogy megbocsátottam, még egyáltalán nem akarom, hogy ismét az életem részévé válj. Új életet akarok, Marci. Új életet, új lehetőségekkel, új emberekkel, de nélküled.
Most, hogy leírtam neked ezeket, már nem sajog annyira a szívem. Eddig bűntudatom volt a korábbi viselkedésem miatt. Sokszor úgy elküldtelek a világ másik felére, hogy magam is meglepődtem, milyen mocskosan tudok beszélni. Csak azt akarom mondani, hogy légy boldog, és ne keress! Bármennyire is imádtam veled lenni, jobb nekünk külön. Jobb, ha ezután külön éljük az életünket, mert hiába alkottunk korábban jó csapatot, ha minden közös ötletünknek kudarc lett a vége. Mint ahogyan a bolti lopásnak is.
Szeretlek. Szerettelek.
Remélem, olyan az életed, amilyen mindig is szeretted volna, hogy legyen.
Ingrid

Négybe hajtom a papírt, és ügyelek arra, hogy a szélei tökéletesen elfedjék egymást. Az ujjaim megremegnek, ahogy belecsúsztatom a borítékba a levelet. Mélyet sóhajtva állok fel a székemről, vigyázok, hogy még véletlenül se lökjem meg, mert akkor hangos robajjal csúszna arrébb a márványon, és felzavarnám vele a szomszéd szobában alvó őrnagyot. Besurranok a konyhába, elveszem a tűzhely mellől az egyik vihargyújtót, és ugyanolyan csendben elhagyom a bázis központi részlegét.
Hajnali öt körül járhat az idő, de már elég világos van ahhoz, hogy ne kelljen elővegyem a zsemlámpámat. A táborhelyiség keleti sarkához megyek, ott van kirakva kövekből egy kis tűzhely, ahol alkalmanként húst szoktunk sütni. Törökülésben elhelyezkedem az egyik kövön, ügyelek arra, hogy a nadrágom ne érjen bele a hamuba. Kiveszem a zsebemből a gyújtót, néhányszor bekapcsolom, tesztelem, hogy működik-e, de igazából ezzel csak az időt húzom, nem merem azonnal megtenni. Hirtelen felindulásból írtam a levelet, ám ezt sem fogom elküldeni, épp úgy, ahogy az előzőt sem.
Meggyújtom a boríték sarkát, de még időben elfújom a lángot. Összeszorul a szívem, ha csak arra gondolok, milyen érzéseket váltott ki belőlem ismét a nevének leírása a fehér lapra. Könnyek szúrják a szemem, mégsem sírok. Nem tudok. Másfél évvel ezelőtt tettem utoljára, és azóta egyszer sem éreztem rá kényszert. Fogalmam sincs, mi ütött ma belém, de nem tetszik ez az állapot.
Végül hezitálva nyomom le a gyújtó gombját, figyelem, ahogy az egyre nagyobbodó láng teljesen elborítja a levelemet. A gömbölyű betűk a szemem előtt válnak porrá a felcímkézett borítékon. Épp úgy, ahogy az érzéseim is Marci iránt.


2 megjegyzés: