Vasárnap reggel van. Átaludtam anyámék szeánszát és kihagytam
a reggelit, csak hogy ne kelljen a húgom szemébe néznem. A tegnapi jelenet után
nem válaszoltam a kérdéseire, a nap hátralévő részét pedig a szobámban
töltöttem. Csupán jó éjt kívántunk egymásnak, azt is csak félfogról,
kelletlenül. Ezer gondolat cikázik a fejemben, és egyik sem hagyja, hogy egy
pillanat erejéig kifújjam magam.
Ha lehunyom a szemem, őt látom magam előtt. Fejben
számtalanszor lejátszottam a történteket, a mi
lett volna, ha kérdést nem győzöm elégszer feltenni magamnak. Mi lett volna, ha be sem megyünk a
Pillangóba? A rázós helyzetekben igazán jól vág az eszem, tegnap miért nem
jöttem rá, hogy valami nem stimmel? Miért nem esett le azonnal, hogy a
kisboltból egy kellemes hangulatú kávézó lett? Mi lett volna, ha nem vacakolok annyit? Ha már Milán
felbukkanásakor elhúzom a csíkot? Akkor Marci sem vett volna észre. És mi lett volna, ha beszélek vele?
Még mielőtt folytatnám ezt az őrült gondolatmenetet,
felpattanok az ágyból, bemegyek a fürdőbe, és megmosom az arcom. Abban
reménykedem, hogy ennek az egésznek nem lesz folytatása, de egy belső hang –
egy mocsok, akaratos, bolond hang – azt suttogja, hogy ez még csak a kezdet.
A kezdete, de minek?
Elegem van ebből az egészből, legszívesebben kiszaladnék
a világból, és vissza sem néznék, mert biztos visszahúzna valami illegális.
Ahogy a tükörbe nézek, megrettenek attól a kialvatlan,
nyúzott lánytól, aki velem szemben áll. Szokatlanul ébenfekete hajamat feszes
copfba fogom, ezzel viszont csak azt érem el, hogy a kimerültség nyomai jobban
kirajzolódnak az arcomon. Beesett szememtől és sápadt bőrömtől egy idegen
halálra rémülne.
Azzal a céllal megyek vissza a szobámba, hogy előkeresek
valami használható ruhadarabot otthoni viseletnek. Egy melegítőnadrág és egy
kapucnis póló mellett döntök, ezek még épphogy jók rám.
Húgomat a konyhában találom, késői reggelit készít, és
úgy sürög-forog a pult mögött, mintha odateremtették volna.
– Kérsz te is? – emeli fel a serpenyőt, amiben rántottát
készít szalonnával és sajttal.
Régen ez volt a kedvencem, minden vasárnap reggel ezt
ettük. Elmosolyodom az emléken, és egy másodperc erejéig lehunyom a szemem,
hogy igazán kiélvezhessem a pillanatot.
– Egy kicsit csak – válaszolom, amikor feltűnik kérdő
tekintete.
Ameddig befejezi a sütést, megterítem az asztalt. Zavartalanul
kezdünk el enni, a csendet a húgom töri meg.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy
most már ideje lenne megmagyaráznod a tegnap történteket.
Hangja határozott, de az utolsó szónál mégis megremeg,
mintha félne, hogy a kérdéséért leharapom a fejét, pedig eszem ágában sincs
ilyesmit tenni. Örülök, hogy ő lép először, mert ha nekem kellett volna, akkor
talán sosem történik meg ez a beszélgetés.
– Nem akartam rád ijeszteni – szólalok meg egy idő után.
– Én is megijedtem, nem csak te.
– De mitől? Már akkor is furcsán viselkedtél, amikor
megjelent Milán, aztán meg... – Itt elhallgat, nem folytatja, de tudom, mire
gondol.
– Ott volt Marci – jelentem ki minden kertelés nélkül.
Minek szépíteni a dolgokon? Előbb-utóbb úgyis rájön az
igazságra.
Lilinek sokat meséltem Marciról, de egyszer sem mutattam
be őket egymásnak, és a szüleimnek sem. Bizonyos körökben Marcinak híre volt,
már a találkozásunk előtt is csinált olyan dolgokat, amikre egy ember sosem
lenne büszke, anyuék pedig a becsületes munkának voltak a hívei, egyáltalán nem
díjazták, hogy olyan fiúval járok, akinek kétes ügyei vannak.
– Tudom, hogy ott volt, ott dolgozik – ránt ki a húgom
okoskodva a gondolataim közül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Aztán mintha megvilágosodna: ajkával először O alakot formál, majd vékony vonallá préseli. – Nem mondod
komolyan, hogy ő az a Marci!
Mintha azt remélné, hogy rácáfolok, úgy néz rám, mint aki
szentül meg van győződve arról, hogy hazudok. Hosszú, nehéz másodpercek telnek
el, és abból, ahogy dühösen kifújja a levegőt, rájövök, hogy már kezdi
kapizsgálni a dolgokat.
– Atyaúristen – túr bele amúgy is borzos hajába, aztán megtámasztja
a homlokát a tenyerében, és az asztalt bámulja.
Nem érzem szükségét, hogy tovább beszéljek. Hagyom, hadd
gondolkozzon, és csak remélem, hogy az elmélet, amit a fejében összeállít, nem
azonos azzal, amire én gondolok. Félő, hogy az agyunk két év távollét után is
egy rugóra jár, és hamar rájön arra, ami talán örökre megbélyegezi a Milánnal
való kapcsolatát.
– Szerinted meg fog keresni? – kérdezi pár perc néma
csend után.
– Fogalmam sincs, most milyen, de a régi Marci már reggel
óta az ajtó előtt állna – nevetek fel, ahogy magam elé képzelem a jelenetet.
A tény, hogy megváltozott, vegyes érzelmeket vált ki
belőlem: örülök, hogy még nem keresett meg, így legalább van időm felkészülni a
nagy találkozásra – mert őt ismerve, ez így is, úgy is be fog következni –, az
viszont megrémít, hogy nem tudom, mikor szándékozik elém állni. Ha meg is jelenik,
mit mondana? Bocsi, hogy majdnem börtönbe
juttattalak, hogy gyáván cserben hagytalak a bajban. Most biztos utálsz, de én
még mindig szeretlek. Visszafogadsz?
***
A szüleink olyan hevesen veszekedek otthon, hogy nem
bírunk már a házban ülni, és őket hallgatni. Zakatoló szívvel csukjuk be magunk
mögött a kaput.
– Szinte minden héten összevesznek, nem ez az első eset –
magyarázza Lili néhány házzal arrébb. – Egy kisebb összezördülésből indulnak
ki, amiből akkora cirkuszt csinálnak, hogy a fél utca azt hallgatja.
– Mindig ennyire drasztikusak? Vagy ez
csak egy kivételes alkalom?
– Inkább az előbbi – húzza el a száját. – Sosem szeretek
otthon lenni ilyenkor, ezért mondtam, hogy lépjünk le. Eleinte még maradtam,
volt, hogy megpróbáltam őket szétválasztani, de azzal csak azt értem el, hogy
belém kötöttek, és végül én jöttem ki hibásként. Azóta megtanultam, hogy jobb,
ha eltűnök néhány órára, és majd éjjel belopódzom a szobába az ablakon
keresztül.
Meglepődöm. Amióta az eszemet tudom, anyáék sosem
veszekedtek, mindig mosolyogtak egymásra, és kézen fogva jártak az utcán. Teljesen
elmegy a kedvem, amikor rájövök, hogy ezeket a veszekedéseket is nekem köszönhetik.
Gondolatmenetem akkor szakad meg, amikor észreveszem Lili
táskáját.
– Készülsz valahova? – pillantok rá kíváncsian.
Elpirul, egy kicsit el is fordul, hogy ne lássam a
zavarát.
– Ma Milánnál alszom. Alapból ez volt a terv, de így
legalább nem kell megint beadnom, hogy Andinál leszek. Kicsit már furcsállják,
hogy túl sokszor vagyok nála, csoda,
hogy még elengednek hozzá.
– Nem tudnak Milánról, ugye? – kérdezem gondolkodás
nélkül, amire csak egy szégyenlős vállvonogatás a válasz.
Megunom számolni a folyamatos deja vu érzéseket. Túl sok az ismerős elem, mintha a saját életemet
látnám leperegni a szemem előtt. Egy másodpercig megtorpanok, és gyors
pillantást vetek Lilire. Végigmérem kecses, apró alakját, szőke hajzuhatagát,
és annak ellenére, hogy külsőleg nem igazán hasonlítunk, magamat látom benne.
Látom a szemében a vadságot, azt, hogy mindenáron szabadon szeretne élni, és a
késztetést arra, hogy változtasson a helyzetén. Látom a mozdulataiban a
bátorságot, de a félelmet is. Tudja, mit akar, csak nem biztos a
megvalósításában. Látom az arcán, hogy boldog, nincs vesztenivalója.
Megrémülök ezektől a gondolatoktól. Hiába örülök a
boldogságának, félek, ez az állapot az érkezésem miatt nem fog sokáig tartani.
– Mondanám, hogy tarts velem, de nem hiszem, hogy ez jó
ötlet lenne – motyogja bizonytalanul.
Igaza van. Most mindent elviselek, csak Milánt és a
társaságát nem. Ki tudja, mi sülne ki abból, ha odamennék hozzá. Nem akarok bajt
a fejemre, leginkább a „Marci” nevezetű problémát akarom elkerülni. Ha
lehetséges, akkor több száz méteres körzetben.
– Elmegyek futni – mondom inkább magamnak, mintsem neki.
Igen. Elmegyek futni. Csütörtök reggel óta nem futottam,
már hiányzik. A táborban több kilométert is leszaladtam naponta, szinte ordít a
szervezetem a mozgásért.
– Ahogy gondolod. Kéred a zenelejátszómat? Azt hiszem,
azt is bedobtam a táskába – ajánlja fel, de meg sem várja a válaszom, azonnal
lekapja a válláról az iskolástáskát, és néhány másodperc múlva a kezembe nyomja
a lila szerkentyűt.
Amikor búcsúzásra kerül a sor, szorosan magamhoz ölelem,
és egy jó darabig nem engedem el. Nem szívesen hagyom magára annak a srácnak a
közelében, aki egykor a bizalmasom volt, de nem tehetek ellene semmit. Nem
vagyok abban a helyzetben, hogy megszabjam neki, mikor mit tegyen, vagy kivel
töltse a szabadidejét. Ebben a pillanatban kénytelen vagyok megbízni Milánban,
még ha nem is esik jól erre vetemedni.
Megvárom, míg Lili jó messzire kerül, és csak azután
indulok el közvetlenül a másik irányba. Berakom a fülhallgatót a fülembe,
elindítok rajta egy random számot, és hagyom, hogy a zene teljesen átvegye
fölöttem az irányítást. Egy darabig lassan lépkedek, figyelem a házakat, a
fákat, a naplementét, és várom, hogy a fejemben teljes mértékben felelevenedjen
a gyermekkorom.
Az egyik ház előtt megtorpanok, bemelegítem a bokámat, a
combomat, a derekamat és a felkaromat is, aztán kocogni kezdek.
Vasárnap este van, mindenki otthon ül, így nem aggódom azért,
hogy esetleg szembetalálkozom olyannal, akivel nem kéne. Semmi kedvem sincs a
szomszédok vagy rokonok lesújtó pillantásaihoz, ahogyan a szemrehányásaikat is
szeretném elkerülni. Épp eleget tűrtem a táborban Aliztól, nem szeretném azt
hallgatni itthon is.
Ismét a játszótér előtt találom magam. Úgy tűnik, ezen a
helyen tudok igazán gondolkodni. Amint belépek a kapun, egy labda kerül a
látótávolságomba, ami egyenesen felém repül. A másodperc törtrésze alatt nyúlok
ki, és kapom el még időben, pont az arcom előtt. A mozdulat szinte már magától
értetődő nálam, de amikor meghallom, hogy egy nő élesen beszívja a levegőt alig
pár méterre tőlem, rájövök, hogy az illetőnek nagyon is meglepő ez a lépésem.
Először az öt-hatéves forma gyereket pillantom meg, aki
elképedve pislog rám a park másik végéből. Úgy akarok tenni, mint aki nem
ismeri fel, de a szívem sajog, amiért az agyam azt parancsolja a lábamnak, hogy
ne menjek oda az aprósághoz. Pedig legszívesebben addig szorítanám magamhoz,
ameddig csak lehet.
Egy magas, jól megtermett férfi lép a fiú mellé, az ölébe
kapja, és elindul vele a másik kijárat felé. Közben a kissrác végig engem
figyel, és bár nem hisztizik azért, hogy maradhasson, vagy hogy hozzám
szaladhasson, tudom, hogy felismert.
Amint elhaladnak a kis kapu mellett, a hinta felé
pillantok. Eddig igyekeztem nem rá nézni, és amikor találkozik a tekintetünk,
földbe gyökerezik a lábam. Szívem szerint sarkon fordulnék, és úgy tennék,
mintha nem tudnám, ki ő, de a tudat, hogy ezt valamilyen úton-módon ezerszer is
visszakapnám, teljesen megrémít és mozdulatlanná tesz.
Egyszer úgyis meg
kell történjen ez a találkozás.
Lassú, kimért lépésekkel teszem meg a köztünk lévő
távolságot. Egy ideig nem szólok semmit, esetlenül leülök a hintára, és
próbálom megtalálni azokat a szavakat, amelyekkel jó irányba terelhetem a
beszélgetésünket. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, imád belevágni a dolgok
közepébe, még akkor is, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozza a
beszélgetőtársát.
– Marci mondta, hogy megérkeztél – szólal meg néhány másodperc
csend után. – Pontosabban üvöltött, méghozzá a telefonba, épp akkor, amikor
szülőin voltam. Azt hittem, valami baj van, mert négyszer is hívott.
Szóval ő szólt neki. Mondjuk nem is csoda, mindig közel állt
a nővéréhez. Azon csodálkoztam volna, ha nem beszélnek rólam.
– Tudod, mi a furcsa? – Nemlegesen megrázom a fejem, így
folytatja. – Az első gondolata nem az volt, hogy most azonnal el kéne mennie
hozzád, hanem hogy beszéljek veled, mert tudta, hogy csak így kap lehetőséget
arra, hogy esetleg találkozzatok.
Ez tényleg különös. Alapjáraton Marci a hevességéről és a
kapkodásáról híres, nem arról, hogy megfontoltan cselekszik.
– Ez nem rá vall – mondom ki hangosan is a gondolataimat,
aztán felnevetek. – Annak ellenére, hogy legszívesebben behúznék neki egyet,
várom, hogy meglepjen. A két évvel ezelőtti Marci már rég rám törte volna az
ajtót.
– El sem hinnéd, de a két évvel ezelőtti Marcit már régóta
egy álarc fedi, és elképesztően nehéz leszedni róla. Néha összejön, de van,
amikor megmozdítani sem lehet.
Ismét elcsendesedünk, és érzem, hogy szükségünk van
ezekre a néma percekre.
– Hiányoztál. Nem csak nekem, neki is – teszi hozzá
eléggé mellékes hangnemben, de tudom, hogy ezzel célozgatni akar.
A szavai szíven ütnek, de nem azért, mert a srácnak,
akinek hála két évig nem voltam itthon, hiányoztam, hanem mert Abigél hazudott
nekem. Csak most gondolok bele igazán abba, amit az előbb mondott: ha Marci
tényleg azt szerette volna, hogy előbb a nővérével beszélgessek, akkor nem úgy
reagált volna a telefonban a megérkezésem pillanatában, és Abigél sem azzal a
hangsúllyal mondta volna az előbbit, amivel tette, hanem sokkal egyszerűebben.
Egy halvány, gúnyos mosoly telepedik az arcomra, de nem
mutatom egyéb jelét annak, hogy rajtakaptam őt. Elterelem a témát olyanra, ami
sem engem, sem Marcit nem érint.
– Mit mondtál Ábelnek, miért kell itt maradj a
játszótéren?
A szél belekap a hátul összefogott hajamba, és előre
fújja az arcomba. Néhány szál az ajkamra tapad, Abigél pedig, rossz szokásához
híven, idenyúl, és két mozdulattal kisimítja őket onnan. Kelletlenül elhúzza a
száját, és visszaejti az ölébe a kezét, mint aki megbánta az előbbi tettét.
– Az igazat – mondja nemes egyszerűséggel.
A lábam a földhöz ragad, azonnal megtorpanok az enyhe
előre-hátra mozgásban. A hirtelen mozdulatnak a hinta csikorogva jelzi
nemtetszését, de ez a zaj eltompul a gyorsan dobogó szívem mellett. Elnyílt
ajkakkal bámulok rá, nem tudom, nevessek vagy sírjak.
– Most csak szórakozol, ugye?
– Nem. – A hanglejtéséből ítélve most igazat mond. – Te
is tudod, hogy a… a történtek előtt
szinte napi szinten találkoztatok, te vagy a keresztanyja, és nagyon szeret
téged – kezdi kimérten, és amikor a múltról beszél, furcsán elhúzza a száját. –
Rögtön a távozásod után állandóan rólad kérdezősködött. Hetek teltek el azzal,
hogy minden nap el kellett magyarázzam, milyen munkát kaptál külföldön. Valami
nemzetbiztonságos, titkosszolgálatos dumát adtam be neki, szóval ha netalántán
ezzel kapcsolatban fog érdeklődni, akkor ne lepődj meg.
Elneveti magát, és ez rám is átragad. Felelevenedik
bennem a keresztfiam huncut vigyora, szőke haja és a szeplős arcocskája, és
ebben a pillanatban tudatosul bennem az, hogy két évet kihagytam az életéből,
és fogalmam sincs, hogyan fogom ezt bepótolni. Mert be akarom pótolni az
elmulasztott perceket, ebben egészen biztos vagyok.
– És mik a terveid most, hogy itthon vagy? – kérdezi
Abigél némi habozás után.
A mosoly azonnal lehervad az arcomról, elkomorodom, és
sokáig nem válaszolok neki. Legbelül tudtam, hogy rá fog kérdezni erre is, de
nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Még nem vagyok felkészülve arra, hogy
válaszoljak. Magam sem tudom, mi erre a pontos felelet.
– Azt hiszem, keresek valahol egy esti iskolát, ahol
befejezhetem a gimi utolsó éveit, aztán meglátom – vonom meg a vállamat.
Mindketten tudjuk, hogy fontos és kényes téma ez a számomra.
– Tervezed, hogy esetleg... beszélsz vele?
Elkapom a fejem, és nem nézek rá. Nem akarom, hogy lássa
az arcomat, mert azonnal leolvasná róla a válaszomat. Vegyes érzéseim vannak
ezzel kapcsolatban, amikről nem akarok tudomást venni. Nem akarom, hogy
állandóan az járjon az eszemben, hogy muszáj
találkoznom vele, mert még képes lennék eleget tenni ennek a mantrának, és az
egyenlő lenne a gyengeségem kimutatásával.
– Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá – jelentem ki némi
habozás után. – Otthagyott a szarban,
amikor a leginkább szükségem lett volna rá. Hazudott, csak hogy mentse a bőrét.
A vicc az, hogy ha visszagondolok erre, nem haragszom rá annyira, mint
amennyire kellene. Nem bánom, hogy ezt tette, mert így egyenesen bekerültem
ebbe az egészbe, átugrottam minden olyan lépést. amit kötelezően végig kellett
volna csináljak érettségi után ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljek a rendszerbe.
Rohadtul jó érzés tudni, hogy nem kell másnak az árnyékában meghúzódnom, ha baj
van, hanem én is meg tudom ugrani a saját akadályaimat.
Felállok a hintáról. Annyira belemerültem az emlékekbe,
hogy attól tartok, Abigél meggyőz az eddigi tervem ellenkezőjéről, és ami a
legrosszabb, hogy már az első adandó alkalommal ugranék, nem kellene sokáig
kérlelni.
– Ne menj még el! Nem akarok rád erőltetni semmit –
ragadja meg a kezem, mire megtorpanok.
Nemlegesen megrázom a fejem, kihúzom a szorításából a
csuklómat, és remegő léptekkel távozni készülök. Mára épp elég volt a
nosztalgiázásból. Még mielőtt átlépném a játszótér bejáratát, utolér, és megáll
előttem, ezzel elzárja a kiutat. Gondolkodás nélkül a karja közé von, és
szorosan magához ölel, amit kelletlenül viszonzok. Ugyanaz a kellemes,
megszokott, édeskés illat árad belőle, mint évekkel ezelőtt. Úgy tűnik, Abigél
nem változott olyan sokat, mint ahogyan azt először gondoltam.
– Holnapután elvileg szabad leszek. Eljössz velem meginni
egy kávét?
Kelletlenül bólintok rá. Habozás nélkül rávágtam volna
egy nemet, ha nem hasítanának belém a közös emlékek. Csakis egy kiadós
beszélgetés segíthet rajtam, és erre Abigél a legmegfelelőbb ember, még akkor
is, ha ő Marci nővére.
– Csak akkor, ha nem a Pillangóba megyünk – fújom ki a
levegőt.
– Honnan tudsz róla? – néz végig rajtam teljesen
ledöbbenve.
– Majd elmesélem – mosolygok rá, és kényszerítem magam
arra, hogy közben ne forgassam meg a szemem.
Még egyszer átölel, aztán elenged, és elindul az egyik
irányba, én pedig az ellenkezőbe. Egyszer pillantok hátra, de már nem látom őt,
rég befordult a másik utcába.
Hazaérve megnyugtató csend fogad. A konyhai óra fél tízet
mutat, és minden villany le van oltva. Anyáék biztos alszanak, így miután
elveszek egy almát a konyhaszekrényről, csendben bemegyek a szobámba, és
megpróbálok mindenre gondolni, csak Marcira nem.
Kedves Krisztina! Nagyon élveztem ezt a pár fejezetet :) köszönöm a munkád és időd, amit bele tettél. Remélem folytatást is írsz majd, mert tetszik, ahogy vezeted a történetet.
VálaszTörlésKöszönöm szépen a kedves szavaidat! Az a helyzet állt fent, hogy a történet elfogadásra került egy helyi kiadónál, így nagy esély van rá, hogy még idén megjelenik nyomtatott formában a teljes történet. Ezért döntöttem úgy, hogy a folytatást nem teszem közzé. Mindenesetre örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, remélem, a későbbiekben is nyomon követed majd a Pillangó sorsát.
TörlésKedves Krisztina!
TörlésSzeretnék Gratulálni :D ez fantasztikus! Azt hiszem az az egyik legcsodásabb érzés lehet, amikor bemész a könyvesboltba, ott a műved, megfogod, megszagolod és még ropog lapozás közben!
Megértem egyébként, hogy nem kerül fel több, az már-már kitolás lenne önmagaddal szemben. Ha jól értem, már megvan az egész történet.
Ez az első könyved, amit kiadnak vagy akad még? Tudatosan dolgoztál a kiadáson vagy sodródtál az árral? :) Elnézést, ha túl indiszkrét vagyok, csak ez egy tök jó dolog és kíváncsiskodom.
Kedves Zeeyna Rose!
TörlésKöszönöm szépen, már alig várom azt a pillanatot! :D
Igen, ez az első történetem, ami nyomtatásban jelenik meg, bár már egy folyóiratban ott tudhatom a nevemet a szerzők között, remélem, nem utoljára. Tudatosan dolgoztam a történeten már hosszú évek óta, valamiért mindig bennem volt, hogy Ingrid és Marci világa nem szabad csak a blogos szférában léteznie, látni akarom egy vaskos kötet borítóján és lapjain, mert mindketten megérdemlik :D De ugye ez nemcsak tőlem függ, s azért nem pár lejbe kerül egy könyv megjelenítése, így mindig csak halogattam, mikor elengedtem ezt a tervet, mikor megragadtam. Épp e kettő között ingadoztam, amikor úgy gondoltam, üsse kavics, kiposztolom, s ha lesz belőle valami, jó, ha nem, úgyis, közben viszont írtam egy kiadónak, semmi reménnyel, hogy hát van ez az írás, hosszú is, teljes is, viszonylag nincs vele gond... Szinte azonnal visszaírtak, hogy küldjem, átnézik, s ha tetszik, akkor a határ a csillagos ég. Hát, tetszett nekik :D
Most a másik regényemen szeretnék dolgozni, azt még szerintem publikálni fogom blogra, s annak függvényében, hogy mennyire sikerül a kiadónál megállni a helyemet, döntöm el, hogy kiadásra küldöm-e Bogiék történetét is.
Nagyon köszönöm, hogy írtál, tényleg, hihetetlenül jól esik, hogy tényleg van olyan, akit érdekel. :D
Üdv,
Krisztina
Kedves Krisztina!
TörlésElőször is, köszönöm a választ!
Másodszor pedig, igen, érdekel, mert egy érdekesnek induló témát dobtál fel, amit érdemes nyúzni :) jó értelemben persze!
Az, hogy egy kiadó időt, energiát és természetesen nem kevés pénzt fektet a munkádba, az csak pozitív lehet rád nézve, hiszen bizonyára okkal teszik ezt.
Említetted, évekig dolgoztál rajta. Gondolom nem megy egyik pillanatról a másikra a történet vázolása, a karakterek kitalálása és kidolgozása, a többi ezzel járó kreatív, illetve egyéb munkával egyetemben :)
Hogy jött az ötlet? Emlékszel még hogyan született az egész?
Még érdekelne, a regényed ebook formában is elérhető lesz a nagyközönség számára?
A válaszaid előre is köszi :)
Kedves Zeeyna!
TörlésIgen, tényleg nagyon sok időt vesz el a karakterábrázolás és a cselekmény kidolgozása. '16-ban kezdzem el irni, teljesen más volt a koncepció, a szereplők viselkedese, a fejezetek sem ezek voltak. Ebben a majdnem 5 évben nagyon sokat fejlődtem írás terén, s mindig azt mondtam, ameddig tudnám jobban és jobban megírni, addig kinozom.
Az ötlet abból indult, hogy mi lenne, ha írnék egy olyan történetet, amiben a szereplők kirabolnának egy kisboltot. Az első változatban még egy ilyen jelenet is volt - akkor sokkal több szereplővel. Már akkoriban érdekelt a maffia szál, így összekapcsoltam a kellemest a hasznossal.
Sajnos ebook formátumban nem hiszem, hogy megjelenne, a kiadó nem foglalkozik ilyesmivel. Viszont a librivel kapcsolatban áll, így papírformátumban mindenképpen kapható lesz, ha minden sikerül ☺️
Én köszönöm a kérdéseket!
Kedves Krisztina!
VálaszTörlésÚristen, 5 év az hosszú idő!
Egy ismerősöm mondta nekem egyszer, amikor rákérdeztem az átírásra: "Rögtön leírom, amikor eszembe jut, mert a végtelenségig lehetne javítani".
Kedvelem az egyszerűségét, mert ettől függetlenül számomra szerethetően ír. Természetesen a te álláspontod is megértem, hiszen egy szellemileg érettebb és tapasztaltabb író nagyobb eséllyel ad ki a kezéből egy minőségibb művet a korábbi önmagához képest.
Érdekes egyébként, hogy kb abból az időből több maffiás sztorit is olvastam, így bátorkodom azt feltételezni, hogy akkoriban adhattak pár igazán jó filmet, ami megihletett pár ember. Szerencsére!
Az online olvasást kicsit sajnálom, szoktam gplay-ről könyveket venni :) mostanában sajnálom törni a lapokat...
Mondjuk most kivételt tettem, amikor az oldaladon keresztül rábukkantam Mimi Taylor & Abby Winter – Az utolsó kívánság című kötetére. A fülszöveg nem győzött meg, simán visszadobom, ha nincsenek a lelkes hozzászólók, bár többen örülnek a "rejtélyes" étvágygerjesztőnek.
A másik dolog: megtaláltam Bogit! Mondjuk nem tudom miért lepett meg annyira... igazából ledaráltam egy nap alatt.
Köszi a válaszokat, még egyszer! :)
Kedves Zeeyna!
TörlésŐszintén, annyira nem volt hosszú. Tulajdonképpen 2019 környékén már ez a változata volt ('18-ban pályáztam vele Aranymosáson, csak sokkal gyengébb volt a vége, nem voltak az akcióhelyzetek rendesen megírva, s azért szerkesztésileg sem volt rendben, sok fejezet vágtam ki abból a verzióból). Abban az évben érettségiztem + egyetem első féléve, így érdemlegesen nem is foglalkoztam vele.
Hm, nekem igazából az ötlet egy korábbi történetemhez kapcsolódik, az bérgyilkosos volt, és hát természetesen a Mr. és Mrs. Smith volt rám hatással (khm, Brad Pitt).
Örülök, hogy rátaláltál a HazaÍrók oldalunkra, ami bár kezdetleges, igyekszünk bloggertársaimmal beindítani, és minőségi tartalmakat gyártani. Hátha a későbbiekben találsz majd ott olvasnivalót is (a tervben lévő kötetek nekem is ebook-ban vannak meg).
Bogiék története egy igazi szerelemgyerek, nagyon szerettem írni őket. Ha sikerül leadni a Pillangót, folytatom is a fejezetek írását, már az én csőrömet is piszkálja, túl érdekes helyen hagytam abba az utolsó részt.
Én köszi a kérdéseket! Öröm rájuk válaszolni!
Kedves Krisztina!
TörlésKöszi a válaszokat :)
A Hazaírók oldallal miket terveztek? Úgy értem miket szeretnétek feltenni és kiktől? Amolyan frissen kikelt írókat mutattok be rajta vagy könyvajánlót lehet lelni?
Brad Pitt? :D Komolyan? Sok bige bolondult érte, lehet manapság is bőven akad rajongója.
Bogival kapcsolatban akartam mondani, hogy ha javasolhatom, inkább ne erőltesd a 165 cm magasságot. Valamiért ez a ponyvasztorik többségében bekattant az írók között, mintha ez lenne a "nőméret", de ugye ez alatt is és felett is van élet. Egy ekkora Pannikának a 175 is magas, nekem viszont a 180 sem (170 vagyok).
Meghagyhatod persze, tragédia nem történik :) aki sok rongyit olvas, annak feltűnhet, de lehet lényegtelen. Hacsak nincs konkrét célod vele, fölösleges pontos értéket írni. Kifizetődőbb egy hozzávetőleges arányt megadni a két karakter között, azzal több olvasó tud azonosulni. Szerintem.
Teszem azt, amennyiben a pasi egy fejjel magasabb nála, az olvasó (jobb híján) önmagához fogja viszonyítani az egy fejnyi különbséget, nem a 165-höz, így rugalmassá teszed a pasi arányait xD lehet 170 vagy akár 210 is.
Van egy 156 cm magas barátném; a neki magas dalia, nekem röhejesen kicsi, így még csak meg sem fordul a fejemben potenciális partnerként számba venni :D érted, gondolom, mire célzok.
Ezt leszámítva nekem tetszik a sztori. Lehet érezni rajta, hogy szabadabban írod, mint Ingrid és Marci történetét.
Köszi még egyszer!