Második fejezet - Marci

Esik az eső. Már megint esik az a kurva eső, én pedig itt ülök a Pillangóban, és hallgatom a vízcseppek kopogását az üvegablakon. Figyelem, ahogy az aprónak tűnő pontok a háromszorosukra dagadnak, majd ahogy elérik az ablak peremét, eltűnnek a semmiben.

Ma hazajön.

Én akarok lenni az, aki a reptéren fogadja őt, de mintha a főnököm, Andris bácsi megsejtette volna a tervemet, mert annyi feladatot osztott ki mára, ami még egy hétre is sok lenne. Az ötperces pihenőmön viszont sikerült kihallgatnom az egyik telefonbeszélgetését, és bár rohadtul nem értettem minden szót, de annyit sikerült összeraknom, hogy valamikor a délutáni órákban fog leszállni a repülőgépük.

A balomon ugráló ördög unszolására talán még a főnök lebaszását is bevállalnám, ha el tudnék innen szökni, hogy fogadhassam őt a reptéren. Másrészt viszont a jobbomon ülő glóriás krapek azt motyogja, hogy talán nem velem kéne először találkoznia, hanem valaki olyannal, akit nem akar megölni. Biztos gyűlöl amiatt, mert nem mondtam el neki a teljes igazságot, ráadásul még a bíróságon is ellene vallottam, hogy ő kapja a súlyosabb büntetést. Csak így lehetett kijátszani a rendszert, és elérni, hogy Andris bácsi testvére, László néhány telefonnal és papírmunkával elintézze, hogy ne börtönbe, hanem egy év katonai felkészítőre és aztán egy év misszióba menjen.

Fogalmam sem volt, hogy néhány hétvégét edzőtáborokban töltött – és nem ott, ahol eredetileg mondta –, arról sem, hogy érettségi után katonai iskolába szeretne menni. Hidegzuhanyként ért, hogy az egyetlen ember, akit igazán szerettem, hazudott nekem. Mondjuk én is pontosan ugyanazt tettem, és ezzel ott, a vádlottak padján szembesültünk. Gyűlöltem magam, amiért nem álltam a sarkamra és mentem oda hozzá az ítélethozás után, hogy elmagyarázzam, mit miért mondtam úgy, ahogy.

Az óra kettőt jelez, ami az ebédszünetem végét jelzi. Az üres kávéscsészét meg a sütis tányért beviszem az első raktárba, a mosogatóra teszem, majd a hátsó raktárhoz igyekszem. Nemrég érkezett a déli szállítmány, a műanyag ládákban üdítők és különböző alkoholos italok vannak, ezeket rendszereznem, mert a kihordók csak letették a helyiség közepére. Már nagyjából a felén túl vagyok, amikor lépésekre leszek figyelmes. Az ajtó felé fordítom a fejem, és megpillantom az ajtókeretnek dőlő Milánt. Az egyik kezét a zsebében tartja, a másikkal telefonál, és közben mosolyog. Szinte mindig a mobilján csüng, csoda, hogy Andris bácsi nem tett érte semmiféle megjegyzést.

– Cica, most hagylak, van egy kis dolgom. Délután a megszokott helyen. – Megvárja a választ, aztán bontja a vonalat.

Egy ideig nem mozdul, de érzem, hogy engem figyel, a szeme szinte lyukat fúr a hátamba.

– Ma érkezik, ugye?

– Na, ne mondd, komolyan? – csattanok fel talán egy kicsit erélyesebben, mint kellene.

Mintha nem tudnám. Már a gondolatától is ideges leszek. Vajon mennyit változott? Érez még irántam valamit a gyűlöleten kívül? Meg fog bocsátani?

– Ne pattogj már, Marci! Megértem, hogy izgatott vagy, de le kell nyugodnod. Nem kéne már az első nap elbasznod.

– Nem pattogok! – förmedek rá, és úgy teszek, mintha a mondandója másik felét meg sem hallottam volna.

A kezemben lévő ládát kicsit erősebben vágom a földhöz, amitől az egyik fogója letörik.

– Veled nem lehet beszélni – pislog rám elképedve, majd egy vállrándítással elhagyja a raktárt. Jó, akkor nem beszélgetünk. A fenét sem érdekli.

Telefonom csengése szakítja félbe a munkámat. Egy elmormogott káromkodás után kiveszem a zsebemből a készüléket, aminek a kijelzőjén Abigél neve villog rám.

– Mondd! – szólok bele cseppet sem kedvesen.

– Valaki van a ház előtt – mormogja remegve.

Összerezzenek. Nem, az nem lehet.

– A francba! Biztos?

– Szerinted vicces kedvemben vagyok? – kiált rám idegesen, teljesen más hangnemre váltva. – Itt van Erik, de félek – folytatja egy kicsit csendesebben. – Már két órája ott áll a kocsi. Ezüstszínű, sötétített ablakú Mercedes-Benz, legalábbis Erik szerint. Rendszámtábla nincs.

A fejemben csak úgy kattognak a fogaskerekek, mégis dühösen, magatehetetlenül fújom ki a levegőt. Hiába áltatom magam azzal, hogy ez talán a véletlen műve, és nem jelent veszélyt az a kocsi, pontosan tudom, ki ülhet a volán mögött. Számíthattam volna arra, hogy előbb-utóbb a családomat is utoléri a vesztem, de a fene sem gondolta volna, hogy ez hamarabb eljön, mint kellene.

– Add ide Eriket!

A meglepően higgadt hangomtól Abigél nem nyugszik meg, inkább kétkedve, hosszú másodpercekkel később nagyot sóhajtva teljesíti a kérésemet.

 – Veled akar beszélni – szűrődik át tompán a készüléken.

– A kocsi egy Mercedes-Benz S-Class – kezd hozzá Erik, meg sem várva a kérdésemet. – Egy napszemüveges, nagydarab, középkorú ember ül benne, de nem láttam tisztán. Tizenkettő után fordult be az utcába, pont a házzal szemben parkolt le. Egyszer állt meg mellette egy másik, hasonló márkájú kocsi, nagyjából öt percig lehetett ott. Beszélhettek, átadhatott egyik a másiknak valamit, nem tudom, Abigél nem látta tisztán. Fél órája vagyok itt, a nővéred tiszta ideg, a gyerek még az óvodában van – vázolja fel a helyzetüket.

Nem válaszolok azonnal. Kifújom a benntartott levegőt, és idegesen nekidőlök az ajtófélfának. Végigfuttatom az agyamon az előre kigondolt tervet, amit arra az esetre raktam össze magamban, ha Magyari zsarolni akarna, és megfenyegetné a nővéremet. Pontosan tudom, hogy az egész azért van, hogy engem tartson sakkban, és igazából sosem bántaná sem Abigélt, sem a gyereket, de nem merek kockáztatni. Ez az ember még a saját lábát is levágná, ha az lenne a tétje, hogy engem eltegyen láb alól.

Hevesen emelkedik és süllyed a mellkasom, de megpróbálom legyűrni a torkomon a pánikot.

– Menjetek ki a hátsó ajtón, a kerten keresztül vágjatok át anyádékhoz. A kocsid még mindig ott van, igaz? – Nem várom meg a válaszát, úgyis tudom, hogy mindig ott tartja, mert az udvarunkon nem fér el. – Menjetek el Ábelért, és gyertek ide. Ha követnek, menj a Miklós útra, és hajts fel egészen az Agrár Egyetemig. Ha van valami, hívj!

A kikapcsolt telefont a székre dobom. Csak remélni merem, hogy sikerül épségben ideérniük, és nem történik velük semmi az úton.

– Valamiről nem tudok – állapítja meg mögöttem döbbente, csalódottan Andris bácsi.

A picsába!

Főnököm érces hangja cöveket üt belém. Egy ideje sejti, hogy titkolózom, de mindig kitértem a kérdései elől, most viszont rajtakapott. A francba, pedig óvatos voltam! Nem szeretnék ismét rá támaszkodni, elég volt, hogy egyszer kihúzott a szarból. A saját lábamra akarok állni, és megoldani a magamnak okozott problémákat, holott tulajdonképpen én magam vagyok a probléma.

Felé fordulok, de elkerülöm a szemkontaktust. Megpróbálok elmenni mellette, de határozottan megszorítja a felkarom. Megtorpanok.

– Egyszer már vesztettél, Marci. Nem szóltál senkinek, önfejű voltál, megbuktál. Nehogy megint így járj. Akkor már nem leszek olyan jó hozzád.

Elenged. Nem várok tovább, elmegyek onnan, és még csak egy másodpercre sem fordulok vissza, mert azzal bevallanám neki, hogy tényleg bajban vagyok.

Valamivel el kell terelnem a gondolataimat a családomról. És persze Ingridről. Mind a négyen bajban vannak, amit csak és kizárólag nekem köszönhetnek. Ha két évvel ezelőtt megadtam volna Magyarinak azt, amit akar, akkor talán Ingrid még mindig mellettem lenne, Abigél és Erik boldogan élnének együtt, Ábelnek pedig gondtalan, akciómentes gyermekkora lenne.

 

Másfél órával később a nővérem az unokaöcsémmel együtt már biztonságban ülnek a kávézó falain belül. Erik tíz perce ment el, akadt némi elintéznivalója, de azt mondta, siet, nem akarja egyedül hagyni a családját.

– Minden rendben van? Kértek még valamit? – lépek az asztalukhoz, kezemben a jegyzetfüzetemmel és a golyóstollammal.

– Mégis mibe keveredtél már megint? – rivall rám csendesen a nővérem, ügyelve arra, hogy a vendégek ne hallják meg.

Lehajtom a fejem, és inkább a lábamat bámulom. Nem tudok a szemébe nézni, és azt hazudni, hogy minden rendben van.

– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy ha megint nem mondod el nekünk, azzal csak elcseszed az egész nyomorult életedet, onnan pedig már nincs visszaút.

Nyomatékosítva mondja azokat a szavakat, amikről tudja, hogy a lelkemig fognak jutni, hogy aztán a bűntudattól mindent bevalljak. Ezúttal viszont nem alázkodom meg előtte.

Egyelőre meglepő módon csak pénzt követelnek, amit meg tudok adni magamtól is, nincs szükségem sem a nővérem, sem Andris bácsi támogatására.

– Mami, csúnyát mondtál! – húzza ki magát unokaöcsém ültében, és vádlón mutat az anyjára. – Száz forint a perselybe, száz forint a perselybe!

Abigél megenyhül, mosolyra rándul az ajka. Végigsimít kisfia arcán, aki kivételesen az anyjának mantrázza ezeket a szavakat, nem nekem. Ábel szája felfelé ível, és ettől kirajzolódik az arcán az a jellegzetes gödröcske, amit Eriktől örökölt.

– Menj inkább, és kérj Milán bácsitól három sütit a szokásosból elvitelre, jó?

Kivesz a táskájából egy ezrest, Ábel kezébe nyomja, aki vigyorogva elveszi, és már szalad is vele. Útközben még visszakiált.

– Attól még megy a százas a perselybe!

Felnevetek. A kissrác nagyon tudja, hogyan vágjon vissza az anyjának, nem hiába a keresztfiam. A mi keresztfiúnk…

Abigél mosolyogva ingatja meg a fejét, aztán ahogy ismét rám terelődik a pillantása, mély lélegzetet vesz, összepréseli az ajkát, és a telefonjára pillant, hogy megnézze az időt.

– Mikor jössz haza? – A hangja csendesebb, nyugodtabb, mintha elpárolgott volna a haragja. Egyelőre.

– Maradok zárásig. Anna nem tud bejönni, és még nem érkezett meg minden szállítmány, az asztaloknál meg vörös kód van – rántom meg a vállam. – Nem tudom, mit csináljatok most, de ne haza menjetek először.

– Útközben beszéltünk Erik húgával, ma náluk alszunk – közli, és egy pillanatra sem néz rám, így nem veszi észre az arcomra kiülő megnyugvást.

Megissza az utolsó korty kávét, elveszi a táskáját és feláll, hosszasan átölel, és feltűnik, hogy egy kicsit megremeg a válla. Csak az hiányozna, hogy Abigél összeroppanjon.

– Ne menj el érte! Kérlek! Az én kedvemért! Nincs még felkészülve rád! – suttogja a fülembe.

Megborzongok. Épp ettől tartok én is.

– Honnan veszed? Két éve nem találkoztál vele. Azt sem tudod...

– De te sem, Marci! – A vállamnál fogva megragad, és mélyen a szemembe néz. – Figyelj. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, hogyan vélekedik rólad a tetteid miatt. Most mindenkire szüksége van, csak rád nem. Ezt nagyon jól jegyezd meg. Te állsz a képzeletbeli utállak lista élén, de ha most odamész, és úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, nemcsak végleg meggyűlöl, hanem úgy tökön rúg, hogy azt is elfelejted, az apád fia vagy. A katonaságban biztos nem csak arra tanították meg, hogyan kell sípcsonton rúgni a támadót.

Elhúzódik tőlem, elveszi a süteményt a fiától, pár másodperc múlva pedig már el is hagyják a kávézót. Az ablakból még látom, ahogy átmennek az úton. Erik az autó mellett áll, szorosan átöleli a nővéremet, összeborzolja a fia haját, majd nyugodtan, mintha mi sem történt volna, beülnek a kocsiba és elhajtanak.

Körbenézek, majd Milánra sandítok. Bólintással jelzi, hogy minden rendben, mehetek a dolgomra. Kibogozom a kötényemet, összegyűröm és a pult mögé dobom, majd a hátsó raktárba megyek. Magamra csukom az ajtót, és hozzáfogok a ládák pakolásához.